A kezdet a folytonosság foglya.
Hogy ártatlan,
az nem célratörő
megállapítás.

A nyelv elszabadult jégtábla,
a felmelegedés idomítja,
szelídíti a zajos óceán irányába,
mígnem elolvad a boldogságtól.

Ezalatt a beteljesülés
számháborút játszik
a nyugalom gravitációjában
keringő békével.

A szőnyeg alatt
lapos a föld,
ott született
a repülés ötlete.

Jankovics Marcell halálára

A belső tó feneketlen.
Az alján a halak:
hézagok, repedések.
A pokolban
vadonatúj
minden.

A mennyországban
minden a régi.

Felnéznek az égre
a lelkiismeretes,
leszegett fejű
út menti lámpák.

Öcsém szerint meséket
kellene inkább írnom,
mert minél érthetetlenebb a világ,
az olvasóknak
annál nehezebb befogadniuk
a verseim.
Halott apám demenciája után
már nem tűnik hitelesnek anyám
demenciájáról írni,
minél igazabbat osztok meg róla,
annál hiteltelenebbnek,
abszurdabbnak tűnik,
míg végül elszáll, mint a
füst, amit jeladásnak szánunk.

Anyai nagyapám bohém,
kegyetlen ember hírében állott.
Végigmulatta az életét,
a cigány
minden egyes nap
elhúzta a nótáját,
a halál egy nálánál
ötven évvel fiatalabb lánnyal
édes kettesben érte őt
a nyikorgó,
megvetetlen ágyon,
hetvenhárom évesen,
májusban,
a szerelem hónapjában.

Kilenc gyereke született jámbor
lelkületű nagyanyámtól,
aki még a villanyt is
az ördögtől valónak tartotta,
s elküldte a szerelőket Isten hírével,
mígnem nagyapám
világosította fel,
s akkor kitért hitéből,
önmagából.

Szépasszonyok rajongtak nagyapámért,
főleg, akiknek
férjük odamaradt
a háborúban,
s amikor nagyanyám,
akit részeg fejjel,
hetente többször összevert,
és forró sparheltjét
tél idején kihajította a konyhából,
lebetegedett,
méhrákban feküdt
halálos ágyán,
nagyapám
megparancsolta tizenöt éves fiának,
hogy gyújtsa fel a szalmával
kitömött matracot alatta,
mire az félelmében
az anyja ágya alá bújt.

Szeretett, agyontisztelt nagyapám,
akit felnőtt gyermekei, unokái
mindig megcsókoltak, ha
találkoztak vele a faluban,
talán csak egy óriási,
nem mindennapi tűzre vágyott,
magányában, lakatlan szigetén,
azon gyötrődve, hogy nagyanyám
hét árvát hagy maga után,
a legkisebb fiú alig múlt három éves,
s azt akarta, hogy a tűz füstjét
észrevegye egy hajó, vagy
egy alacsonyan szálló repülőgép.

Mikor beléptem anyámhoz
a sürgősségi osztályra,
arra kért, menjek ki
a fóliasátorba, hozzak be
tizenöt darab paprikát, mert megígérte
valakinek,
persze már nem tudja, kinek,
de ez úgyis lényegtelen,
nem akarhatom, hogy hülyét
csináljon magából.
Mondtam neki, kórházban vagyunk,
de nem hallotta meg,
talán azért akart pont
tizenötöt, mert az a bizonyos
forradalom juthatott eszébe,
meg mernék esküdni rá,
erről is a kedvenc költője,
Petőfi Sándor tehet.

Tizenöt percre engedtek be hozzá,
a tizenötöt minden
látogatónak kihangsúlyozták,
az orvos szerint válságos az állapota,
tüdőembólia, nagy a vérrög,
idős, gyenge a beteg,
végül arra kértem, tartson ki,
nekem most mennem kell,
vége a látogatási időnek.
Nem gond, lihegte,
neki úgyis dolga van otthon,
fel kell kelnie az ágyból,
ki kell takarítania,
négy év után
végre meglátogatja a testvére a lányával,
most talán elhiszik, hogy beteg,
pont időben jött ez a tüdőembólia,
legalább nem kell magyarázkodnia,
mert azok bizony nagyon kritikusak,
és mindenről tudni akarnak.

(Kántor Péter halálára)

a különbség ami köztünk van
mégis élősködik rajtunk
mint mi a zuhanó kavicson
amibe kapaszkodunk

nem adom olcsón a bőröm
akkor inkább már ingyen
így majd megirigyeli az isten
nem kér meg rá de kikéri magamnak