Rózsa Boglárka
Először antológiákban, aztán folyóiratok nyomtatott és online felületén publikált - többek közt az Irodalomismeretben, a Magyar Műhelyben, a Spanyolnáthában, a Pannon Tükörben és a Tiszatájban. Jelenleg Petőcz András szépírói kurzusának hallgatója. Solymár Lea álnéven is jelentek meg írásai. SPN könyvek ajánló
Rózsa Boglárka
Műhelynapló: Ihletek és fürdővizek
Hétfő délelőtt tíz óra, Újpalota. Találka a ház előtti parkolóban. Életmentő ez a fuvar! — mondom Kingának a kocsiban, miközben az elmúlt évek műhelytáborairól mesélek neki. Két bőröndnyi izgatottság, könyv, nassolnivaló és egyéb holmi érkezik le velünk Tiszaörs-fürdőre.
Óriási az öröm az ismerős és az új arcok láttán. Az örömáradat folytatódik, az ebédre kapott háromféle palacsinta még inkább dob a hangulaton. Elkezdődnek az előadások: Gáspár Ferenc beszél többek közt arról, mi számít történelmi műnek, Szalai Zsolt az ihlet-mű viszonyáról ad át érdekes gondolatokat. Majd a víz hőmérsékletének tesztelése után egy kis csobbanásra is sor kerül. Nézzétek, itt hideg jön! — mondják egyszerre többen, és odakúszunk hűsölni a medence oldalán lévő vízsugarakhoz.
Berka Attila és Székelyhidi Zsolt előadása közben próbálom kitalálni, melyik költőket személyesítik meg. Egyszerre jutnak eszembe nevek és vetem el őket, hogy utána újra bizonyosságot nyerjek: valóban ő az! Eltaláltam! Aztán mikor a Disztichon Alfán agyalok, hogy vajon nekem mit dobna ki a gép, már be is veszik a színpadot az elsőtáborozók.
Nincs idő tovább agyalni, másnap van, kedd, délelőtt tíz óra. Petőcz András előadását hallgatva elönt a hála, hogy idén élőben velünk lehet a táborban, és hogy mennyire hiányzott tavaly! De most itt van, és iszom minden szavát; az ihlető forrásról beszél, kikhez tudunk kapcsolódni eszempontból? Mi a közösség hatása az inspirációra? Elgondolkozom ezeken, aztán már egy férfi bőrében találom magam, ahogy a műhelyfeladaton dolgozom.
Ebéd után fürdés, pihenés, eszmecserék. Az előadások és a műhelymunkák mellett ez a három tényező esszenciális. Pont erre a fajta feltöltődésre van szükségem, gondolom magamban, ahogy vacsoránál összemosolygunk a többiekkel. A délben elfogyasztott pacalpörköltön túl — aki bevállalta — sajttal megszórt, házias bolognai penne vár a nemcsak tudásra éhes táborozókra.
Az idei művészkönyv lélegzetelállító műveit csodálom, miközben Marosvári Katát és Fazakas-Koszta Tibort hallgatom. Már előre készülök lélekben a felolvasásra, amire a Bartók plusz Pilinszky plusz én témájú írásom hoztam. És sikerül! Mindenki gratulál mindenkinek, én pedig hálás vagyok, hogy ennyi tehetséges és elfogadó ember társaságában lehetek.
Szerda reggel nyolckor nem könnyű felébredni, de az is sikerül. A reggeli már a kirakott mustáros tasakokról sejthető; jól belakva érkezünk az utolsó előadásra, amit Vörös István tart. Megerősíti és továbbviszi azt a gondolatsort, miszerint az ihlet egyfajta késztetésként hat az alkotói folyamatra. A műhelyfeladatnál is látszik, hányan hányféleképpen oldottuk meg, milyen színes és egyénhez illő, ahogy egy irodalmi felkérést elkészítünk, megfogalmazunk.
Rengeteg pozitív megerősítéssel, dicsérő szavakkal és hálával feltöltődve búcsúzom el a csapattól. Mindig azt hiszem, fel vagyok készülve az elköszönés pillanataira; az arcok egymáshoz súrlódására, a puszik cuppanó hangjára, az integetésekre, az induló autók felzúgására. De idén is azzal telik a hazaút első jónéhány perce, hogy felismerem: bár térben távolodom ezektől az emberektől, a szívemhez minden alkalommal közelebb kerülnek.
