Vezsenyi Ildikó
Bélmegyeren született, eredeti hivatása: népművelő-könyvtáros. Jelenleg Angliában él, a Jelenlét Szépírói Kör és a MIT tagja. Eddig antológiákban, az Irodalomismeretben, a Spanyolnáthában, a Magyar Műhelyben jelentek meg írásai. A Litera-Túra folyóirat és magazin rendszeres alkotója.SPN könyvek ajánló
Vezsenyi Ildikó
Az első este
Arthur Rimbaudnak ajánlva
Köszönöm, Atyám.
Köszönöm, hogy eljött az idő,
hogy meggyónhatom vétkemet.
Kérem, ismerje meg indokaim,
s ha jónak látja, adjon feloldozást.
Először becsöngetett a kapun.
Méheket akart venni tőlem.
Mielőtt övé lettem, már huszonnyolc volt.
Az tízzel több,
mint a minimum megengedett.
Előtte cseteltünk a fészen.
Kérte, két-három órát töltsek el vele,
mert az érettebb nőket szereti,
de hajlandót nem talál mostanában.
Ekkora őszinteség természetes, hogy levett a lábamról.
A pénz se odamegy, ahol szükség van rá.
Kifaggattam.
Fasírtban van a jánnyal, aki egyidős vele.
De nem hagyja ott a gyerekével, mert nincs nekik semmijük.
Ez jó volt, mert én sem akartam elválni.
Szerelem, szeretetet nélkül nekem nem megy, hárítottam.
Ha már szex van, akkor valamennyi szeretet is.
Nyugtatott meg. Tényleg megnyugtatott.
De, gondoltam megtennünk talán helytelen.
Hiába mondtam nemet,
ha a szorongásom az élettől való félelemmé duzzadt.
Végül, mert nem adta fel,
mikor már bizsergetett és vacogtatott a gép előtt unszolása,
engedtem neki.
Mondtam: csak egy beszélgetés, s meglátjuk.
De ő, sötétben akart nálam lenni.
Sötétedés után, titokban, eljött hozzám.
Csak az a biciklikas ne zörgött volna annyira!
Az áramot előtte kapcsolták ki.
Az erkölcstelenség valószínűleg együtt jár a szegénységgel.
Asztalhoz ültünk.
Megfogtuk egymás kezét, illetve
megragadtam mindkét kezemmel az övét.
Izgulósan, mint fellépés előtt szokás.
Látni sem kellett volna hozzá,
de besütött a Telihold.
Nevettünk.
Izzadt a tenyere.
Ebbe, semmi különös nem volt.
A férjemé is izzadt annak idején.
Azt mondják, mind izgulnak.
Igaz, Atyám?
Mikor megfeneklett a beszélgetés,
mert mindketten arra gondoltunk,
átült a kanapéra az ablak alá, és hátradőlt.
Rekedtes hangon hívott, sóhajtott, sóhajtozott.
Annyira édes volt, Atyám!
Gyere, gyere, élvezzük már egymást, ülj bele!
Én úgy, de úgy figyeltem,
mint a tojó táncát szoktam a gácsér körül.
Bár, ügyet se vetettem volna rá,
de hagytam, hogy odamenjek
hagytam, hogy megtörténjen
sőt, ismételt bátorító kézszorítások után
tettem én is a dolgom.
Mégis; mint egy gép.
De jó volt, hogy éreztem szükség van rám.
Ettől értelmet kapott az egész.
Munkálkodtunk, de ez nem volt elég.
Szerinte élveznem is kellett volna.
Végül, miközben öltözködött,
viszonzásképpen, ölébe borulva panaszkodtam
a neveltetésemre és a férjemre.
Ő úgy értette; rá.
Akkor hagyjuk egymást?
Vakarta meg a feje búbját.
Gondolkodott, a nadrágját elengedte közben.
Meg tudnád tenni?
Itt tudnád hagyni ezt a jó kis kanapét?
Végül, én jöttem el a faluból, és eltelt öt év.
Tegnap írt.
Mikor jövök megint B.-re egyedül?
Még meggondolom, volt a válasz.
Fél évtized nagyon nagy idő, még az én koromban is.
Hát még az övében!
Akkor szerelmes voltam, de lehet már nem is tetszene.
Ami, tudjuk Atyám, színtiszta költői válasz
a kérdésre, amit senki sem tett fel.
