A szó elszáll, az írás megmarad.

Gondolataink megosztása, a kommunikáció két módon történhet: írásban vagy szóban. Az írott és a beszélt nyelv különbségeit áthidalva figyelhettünk fel az elmúlt néhány évben egy olyan jelenségre, melyet Veszelszki Ágnes nagyon találó megnevezéssel illet: digilektusnak nevez.

      A beszélt és az írott nyelv legszembetűnőbb különbségét a beszédpartnerek térbeli helyzete jelentette, melyet a technika legújabb vívmányai mára már megváltoztattak. Míg korábban a kommunikáció kezdeményezője, a feladó által küldött üzenet csak később érkezett meg a címzetthez, ma a cset lehetővé teszi, hogy a címzett azonnal megkapja, majd dekódolja azt. A beszélt nyelv jellemző jegyei, mint a szabadabb megfogalmazás, a hiányos, befejezetlen mondatok, erőteljesen megjelennek az úgynevezett írott beszélt nyelvben. Amikor csetelünk, a helyesírás háttérbe szorul, hiszen a lényeg, hogy a feladó minél rövidebb időn belül eljuttassa üzenetét a címzetthez.

      Napjainkban a szleng mint társadalmi nyelvváltozat a nyelvészek egyik fő kutatási témájává vált. Bár korábban is, főként a ’60-as évek után, nagy érdeklődés övezte ezt a nyelvváltozatot, az internetes nyelvhasználat kapcsán még inkább a vizsgálódások középpontjába került. Ma már kétségtelen, hogy az internet a mindennapjaink részévé vált, a fiatalabb korosztályról pedig elmondható, hogy alapvető kommunikációs közegük lett az internet. A mai tízen- és huszonévesek beleszülettek az internethasználat világába, ezért digitális bennszülötteknek is szokás nevezni őket. Ennek ismeretében a beszélt írott nyelv nem vizsgálható a diáknyelv figyelembevétele nélkül.

      A társadalmi nyelvváltozatok mellett beszélhetünk még a nyelv területi tagolódásáról is, melyet a dialektusok képeznek. Magyar nyelvterületen a nyelvjárások stigmatizációja jellemző, a köznyelv pedig az a nyelvváltozat, mely presztízst élvez, ellenben például Svájccal, ahol a dialektusok nem korlátozódnak az informális-familiáris beszédhelyzetekre. A dialektusoknak számtalan meghatározása létezik, Kiss Jenő, a dialektológia kiemelkedő kutatója a következő definíciót adja: „A nyelvjárás egy adott nyelv többi nyelvváltozatától rendszerszerűen, azaz meghatározott szabályok szerint többé-kevésbé s valamennyi szinten eltérő nyelvváltozat, amely területileg kötött, elsősorban szóbeli közlésre szánt és mindenekelőtt a mindennapi életterületeket átfogó beszédmód. Általában a falvakban felnőtt és ott lakó, a hozzá legalábbis semlegesen viszonyuló emberek elsődleges nyelvváltozatukként, spontán módon használják a számukra természetes, mindennapos, informális-familiáris beszédhelyzetekben, s elsősorban az egymás közötti kommunikációban” (KISS 2001). Egy középiskolások nyelvjárási attitűdjét kutató felmérés rávilágított, hogy nyelvjárási elemek is átkerülhetnek a szlengbe. A bubukál nyelvjárási szó megjelenik a diáknyelvben is, ’alszik’, tehát eredeti jelentésben. A nyelvjárást is ismerő középiskolások nagy része nem mindig érzékeli, hogy egy-egy szó a nyelvjárásából való, vagy pedig a szlengből került szókincsébe.

      Ahogyan nem léteznek alacsonyabb rendű nyelvek, nem állapíthatunk meg egy eszményi nyelvváltozatot sem. Imre Samu nagyon jól határozza meg a sokszor zsinórmérceként emlegetett köznyelvet: [...] „köznyelvnek azt az ideális — egyelőre talán senki által sem beszélt — formáját tekintem, melynek normáit egyrészt az egységes magyar helyesírás, másrészt bizonyos hangkapcsolatok esetében (pl. a mássalhangzók hasonulása, összeolvadása, kiesése, rövidülése stb.) a magyar köznyelvi kiejtésnek ma érvényben levő s a normatív nyelvtanok által rögzített szabályai adják meg.” (IMRE 1971: 46) A szavak folyamatos áramlásáról tesz tanúbizonyságot az eddig csupán a szlengben és a digitális közegben használatos lájk szó bekerülése a köznyelvbe, sőt, a legújabb helyesírási szótárunk is tartalmazza már. Angol nyelvterületen is van hasonló példa, a ’bus’ szó korábban csak a szlengben élt omnibusz jelentésben, majd később a standard nyelvbe is bekerült.

      A szavak szüntelen áramlása a nyelvváltozatok között, legyen szó az ifjúság nyelvéről, a digilektusokról vagy a nyelvjárásokról, az élő nyelvek elkerülhetetlen sajátossága. Arról, hogy egy-egy szó megmarad-e a köznyelvbe vagy visszaszorul, és a peremszókincsben éli tovább életét, csakis a beszédközösségen, a nyelv használóin múlik.

*

IMRE Samu 1971. A mai magyar nyelvjárások rendszere. Budapest, Akadémiai Kiadó

KISS Jenő 2001. Magyar dialektológia, Budapest, Osiris Kiadó

Veszelszki Ágnes 2010. Digilektus a lektusok rendszerében. In: Illés-Molnár Márta — Kaló Zsuzsa — Klein Laura — Parapatics Andrea (szerk.) Félúton 5. Az ELTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskolájának konferenciája. Budapest. ELTE BTK Nyelvtudományi Doktori Iskola