PRELUDE

A csillagos ég felettem. Ez még nagyon kevés.

Alattam a föld. Nagyon is belátható.

Előttünk feslik bús visszája a világnak

s a vad buktató mezőkön mint béna tolvaj

puha bugyrával hiába bujdokol az élet

állott kánikulában vad mészárosok táján

a babonás szűk keresztutak rendjén

teli nyeregben posztol boldog és boldogtalan

fölöttük gyásszal funerál az ég

csak fáradt eszük mozdul még néha

rossz motolla őrli az idő kemény magját

hajukra téli tájat fest a drága liszt

a katonák fehér galambot lesnek

vérükkel itatják a földet

19:15

hét óra van hét óra tizenöt

a hideg esteli gyász

lassan kiteregetett

lármás ébentollú madarak

húznak nyugat nyugat nyugat felé

egy pápaszemes gnóm

híg Lehár-muzsikát szántott a zongorán

ó ha tudnád ez volt csak kezdete a hígnak

azóta eljöttek a fásyak is végeláthatatlan sorokban

aztán mink is beiratkoztunk

és borzongtunk védtelenül

nem volt válaszunk a ripacstesztre

hosszú tömött sorokban mind hibásak

és vádlók és áldozatok lettünk

élvezzük addig is amíg a jobb nem akad

és milyen jól szól a közelhozott távolból

újra megbecsüljük ez nem is rossz

a tisztességes ízlés kocsonyafalatkáira emlékezünk

hentes-mészáros

rekken a július ki öl ilyenkor disznót

ez a hitetlen kérdés ez a tétova csóva

kapa és gereble csorba nyeszlett fogsorral

bárha tátong és néz körül eszelős mosolyával

az üres kamrazugban a semmibe korrodált arccal

                                                  az elhanyagolható zajban

jaj, jaj, akkor én is éltem

csattan a garázsajtó

a motorzaj dúl és testünkben

elfogadható tévképzeteket nevel

ez az éjszaka, ez itt, ez veri kéknél kékebbre szájunk a mellékesnél, a halálnál.

Reggel lesz, a hentes kinyit. A ládákban hasán, oldalán a betevő. Megvesszük és megsütjük a húsokat, mind megsütjük, márpedig arra kerül a sor, kivételre nem emlékszem; liszt, tojás, prézli, olajba, újabban megint zsírba. Egyre többet eszünk, egyre többet hízunk.

Jaj, ajaj, nem zabáltunk elég oldalast, a hasra fektetettekből ettünk, curryvel, a háton meghalókból is belaktunk, de oldalra fordulni nem tudtunk az istenért se, valaki vegyen már tormát, vegyen kenyeret egy veknivel, hol a savam. Te lúggal is megoldod, öcsém. Itt a PH nem szenved csorbát, legelj. Egy rettenetes vacsora emlékével él, issza a vizet vödörszámra.

a rokonság vége

süket szurokban ülő télutói csönd

ködfoltok felszakadozóban

a komorarcú ezüst ostorral

ébresztgeti a holtakat

árnya az élőkre hull örök éhes

kérdőjelek üszke csiklandja szemünk

édes asszonyszagra lelnek

és távoli mezőkre gondolnak szelíd erővel

a töpörtyű kockazsírja az asztal fölött szeletel

utolsó kormát is levetette az üst

feketén tündököl és a füstölő

alig se nyíló ajtaján

szortyog az esőáztatta lakat

felszedi alakzattá rendezi a dülöngélő lapokat

mennyit tanultunk te édes jó istenem

közönyből önzésből sértett gőgből raktál várat

ez volt az egyetlen ünnep

és hétköznap rusnya sárga lapokon

teleírt füzetben régi receptek várják

hétvégén a csoda miféle ívekké testesül

De jaj, a karcsú, fekete sorok vak, fekete rébuszokat csomóztak az eszemre

az összehajtott papírföld

a táblák közé szorított némaság

a távolban vacogó fogakkal

az iszony retkes bugyraiból

a horizont alján nevelt zsírját sütögeti néhány szorgos őslakó

ez nem rokonság testvér ez nem rokonság ez nem az

olvasatlan massza emléke dúl a kárpitok alatt

géniusza is halott

örökölt parancsnak engedve törlik terítőbe a kezük

evéstől tágult pupillájuk máris résnyire szűkül

felporszívózzák a morzsahalmokat

a padlózók nyeglére sikált spúrja

ráül a gőgös délután hátára

játszásiból véknyára teszi a böllérkést        csikálja

belekurjongat a délutánba                        csikálja

feje felett tompa húsbárdot csóvál             csikálja

jövünk

tökön-babon jöttünk

ingben öltönyben olcsó nyakkendőben

aztán farmerben később sortban

csak pucéron nem mentünk még a térre

nem szemérem szégyenke van a világon

a szerv becsomagolva feszülő textilszárak

sonkára hízva fitten csontsoványan

veszünk részt ócska komédiákban

szép, vérszínű virágot könnyeznek a kandiszemű rózsák

a vad pókhasú cselédek

vas- és porcelánlédik titánium- és acélkanok

kipörögnek az útra a nap sütöget azért

újra a régi verkli törökméz is csurran cseppen

a levegőben semmi pára a korai fatilla lebeg

ezerkilencszázhuszonkilenc mínusz ötvenéves leszek

de minek jártatná feltúrva agyát száját addig

ha utána semmi se szél se förgeteg

a hívás

papírozunk uraim tollakat elő serényen nem érünk rá

és jönnek sorra tüzes nyelvek kedvén dalolnak

hősök pátoszok véresre harapdált szájú katonák

uraim a haza az ügy a kéziratlap szent és kötelező

az első sorban találkozunk uraim az első sorban

vállt vetve vállnak élesre vágott tollszárakkal

kihegyezett grafitceruzával

nem rotringgal nem paxtollal

vivát azoknak uraim akiknek a halál gerince is kevés

kiket görbe tüske tőrén csöndesít a vágya

ó jaj szegény magamnak is menni kell

a síkon találkozunk a síkon uraim

ó jaj szegény magam miért látszom pusztán pőrén kifulladásig

a tény, hogy jönnek

naponta jönnek szembe

emelt, félrecsapott, horgasztott fővel

tüzes, kopott, hályogos tekintettel

naponta jönnek szembe

naponta távolodnak

lomha, fürge, kacsázó léptekkel

széles, behúzott, csapott vállakkal

naponta távolodnak

táncolnak táncolnak

megülnek mind az utcafronton

enyhén előre- enyhén hátradőlnek

                                                         vumpururum vumpp pu rum rurum

holt térben ritka kincs a balansz

tátongó városok sík sebekben tocsog

ömlik az ember az utcafrontokon

mérnök

A MÉRNÖK VÉGIG: MÉR

a nyaki szakaszt hét nyakcsigolya alkotja.

a csigolyák teste kicsiny, téglatest alakú.

a harántnyúlvány két gumóban végződik,

bennük a gerincvelő fut.

a háti szakaszt tizenkét hátcsigolya építi fel.

a csigolyatest (itt) nagyobb, a csigolyalyuk szűkebb.

a harántnyúlvány hátra és oldalra irányul.

bordák kapcsolódnak hozzájuk.

az egymás alatt lévő törzsnyúlványok tetőcserépszerűen fedik egymást.

az ágyéki szakaszt öt ágyéki csigolya alkotja.

a csigolyatest nagy, bab alakú. a csigolyalyuk szűkebb.

a harántnyúlványok bordacsökevények.

a tövisnyúlványok bárdszerűen hátrafelé mutatnak.

a csigolyák előre domború ívet alkotnak.

a keresztcsonti szakaszt öt keresztcsonti csigolya összecsontosodása hozza létre.

az ásó alakú csont felső része enyhén a medencébe emelkedik.

oldalsó részén fülszerű ízületi felszín található; ez csípőcsonttá ízesül.

hátsó felszínén az összecsontosodott törzsnyúlványok tarajszerű kiemelkedést képeznek.

a farki szakasz a három‒öt farokcsonti csigolya összecsontosodásából jön létre.

az összecsontosodás miatt nem különíthetők el.

a keresztcsonti szakasszal együtt hátra domború szakaszt hoz létre.

 _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

akkor ez volna a gerinc. ami minden élőt egyként illet.

a többi ízlés, gusztus, körülmény, neveltetés dolga.

amikor mozog a csatornában a velő: élsz.

amikor letapad az izom, akkor is.

ne érjen térdig a nyomorúság

nehéz mirajtunk úgyis az ítélet.

a hát hajlásszöge virtuális.

zengve a káromot, köpve a fohászt.

ne érjen térdig a nyomorúság

köpet

csak a csula nehogy kihűljön

csak maradna langymeleg még

csak a csula lassabban hűljön

míg a száj imába foglalja nevét

oly könnyű az esti mozdulat

az elkapkodott esti köpés

egy szúnyogot akart körbezárni

szikkad a földön az üres nyálbuborék

azok hangja a keveseké

akik csontokat törnek el

a hangosan ugató est peremére

efemer részvét szemetel

Zengjed a káromot, köpd ki a fűre az égi fohászt.

Kapd föl a földről még melegen, csomagold, gyorsan hűl.

szalámi, szaloncukor

ó akkor én is éltem

ez miért akkora ügy

a penetráns téliszalámirúd

mondana valamit

az évszakokról

nem válogat

különbnél különb húsokat tesz kosarába

áll a sorban félreismerhetetlenül

együtt az egyneműség csúfolt bája

a rúdpárizsi homogénnek

bajosan nevezhető

színeváltó tömbalakzatán

először csillan a mohó neonfény

a változás detektálható

ez másik történet ez az ügy nem az

hát akkor melyik kérdi a szaloncukker

— kókuszos marcipános zselés —

azután nem kapkod kéz száj

félrenéz kibont és elnyel

mindent az ünnep

a biztatóan kopaszodó karácsony

s amikor már mozdulni se

enni se és inni se és üríteni se

a megkezdett bejgli kiveti

szétteríti az asztalon végzetes árnyát

az égve felejtett villanyok alatt

              fizetünk

metrik a gardenben

már csak a csonka ütem

már nem a vágyteli vágy

már nem a konditerem

még mindig az avantgárd

és hányan laktak a tágas kertben —

és bÉcYkE béCike nemkülönben B-la

azon a délutánon az avantgárd N-ben

kimondta még egyszer

TITANISMO, O MORTE!

csokornyakkendőt rajzolt a felkiáltójelnek

hozzá bajuszt is undok miazma száradó indokon

szózattal házaló defenzív honfoglaló

a bumeránggá kalapált kelevéz három a hajló egyben

az első mauritiusi bárd a testesülő rebellió

az elhalasztott forradalom

a mindig szép ígéret

az aktuális fogadalom

arany jános nagy barátom, kezdtek már ennél slampetebbül is,

a síkra műanyag slagot rángatott

kérdőjellé rendezte a kertet

jött az öntözés

a peronoszpórás homokon erre-arra fertályórát került,

műanyag testére lépett kierőszakolta a kérdőjelhez a pontot

a lantot a lantot a flancos balanszot

szorítsd kebeledhez ha jő a víg halál

ez van öregszel hasonló szellők bontog’ják paródiád

de húzhatsz még nőt magadra

pinkhez pinket dalhoz strigulát

s ne hidd hogy a plebsnek ereje meglankadt

csak strandköre más

ezzel ha elégszel érhet még igazi csalódás

— intett még utolsót Johannes Aurus —

én csak mondtam én csak várom

hogy felnőjön végre béla jánosédesjános

de nem fog mert nem akar jánosédesjános

garat

még zörgött néhány víg kölök garatja

és körökkel késett az utolsó felfohászkodás

már csak a betanított domesztikált vakok

és kamrák padlások mélyén tiszta szálakat

karmol az éj szilárdulatai közé a pók

a sárga falak méhén völgybebújt

egymásra tapasztott falak között háborog

vak rácsai között türemkedik az ősz

az épület ráncos az arcok ráncosak

kiülnek este egymás mellé

saját világává szabadít a kánikula

nehéztüzérek lőnének felhőket az égre

ha esni kell esik ha fújni fúj

át vagyunk fagyva át irgalmatlanul

legalább lenne amit csak úgy elvisel

de hidegek és konokak a hidegbe zajgó őszi esték

a seb és a var

vérünk melege fűti mozgatja a testeket

az első csepptől a kifulladásig

minden elhullott darab visszajár

pedig feltétlen és feltételes

reflexek óvtak a kibocsátástól

horzsolástól orrvérzésig

köpettől a nyílt törésig

az orrból ficcenő ömleny

ha beverték a szád

sós lett a düh a félelem a harag

szétnyílt térddel betonszegély után

a kagyló alattoma a bágerben

úszó test lebeg a kagyló lebeg

nyílt játszma a találkozás

meszes héj hús vér és víz

felület és él hiába vigyázol

törsz kopsz feslesz szakadsz

palettára pöttyözöd

a kagyló kacsázva merül

a buborékok felett fújdogál a szél

— — — — — — — — — — — — — — — — — — —

és a forradások, a hegek.

a test, látod, begyógyít annyi sebet.

magába zár. a hűlt vér

lemezei ülnek a sebes parton.

az iramlás a csatornában.

kinek évgyűrű, kinek rovás.

a vér illékony heve hull.

fröccsen, terül a földön.

bolygóka, kicsit habzó, issza a föld.

híd

eszükbe csóvát szúr a kibukkanó nap

sárga orsószálakat hajtogat és kokettál a széllel

odahajlik magasan a lebenyek fölé

csigázza a tekintetet

a szem mélyén megülnek a sötét a híg

a reggelbe tátongó iszapok

a fésült üstök centruma mozdulatlan

               valamit néz

ott áll a fényben sötét

zajló fényben sötét

meredek szögben sötét

hagyják elmenni

ihassa sörét

világos sötét

forró skarláttenger hullámzik a mezőn

a későnyár lesz az még azért

éppen elhanyatlott

a horizont drapériái némán is némák

lögyböli őket a szomjas emberi vágy

a szabad rablás végén

erejük tekintetük fogyva

hagyják újra magára

úgy ahogy volt

röhög a szél szakad a kőhidak gerince

bogarak ízei, a nagy átrendezők. szél, víz, falánk porfaló cseppek.

szélgyalu, vízágy. száradás. hő és kompenzáció. a betonból sarjadó gazok.

elérett gyümölcsök csökkenő súlya. a tömeg maga. a hidak alatt semmi.

csősz

A dombra már tüzet rakott az éber égi csősz, a vascsövek rozsdája pereg, mélyvörös és rozsdabarna múlás, az őszi talaj lassan hűldögél, a fészekből hajtott madár úszik az űr felé, köré sűrű fonatot bergel a lég, a merész, oktalan magasból visszaszív, visszarág az alant maradók tébláboló bája.

Foglyok ők és mindkörbe szabadok; övék az ébredés, a reggeli szájon át szűrt szitok, a dilemma egyre fogyó kockaéderek felett, és fekete lé ömlik végig a garatfalon, a gyomorból visszútra hökken és meleget pumpál a korai reflux, miénk a reggel, a tompa, a közös szégyen, a nélkül emlékbe ágyazott magva, a tiszta varázs csekély reményével.

És miénk a föld, ami hízik, fogy, kivérzik, ellenünkre gyarapul, és egy lesz a leromlott rög a vasszilánkkal, az alkonyi rőt csillog, a rozsdafény árnyékba hull, és mákos tészták emléke sejlik a fogsoron, a karcos homokon ténfereg, lába csosszan, alámerül, a csoszogás mögött a totyogás, lassú a süllyedés.

A madár a fészekből elhajt. szárnyat bont akkor a zavaros elme, árnyakat toszogat böszme,

szelíd képzelet. a tócsák mélyéről visszacsillog a távoli csillag hatalmas, halott fénye. akkor ez volna a jelen.

                                          szőlőszemeket súrol a holdkaréj

csontos emberfalka, szikár, mélyre nyúlt venyigék. mert élt és uralkodott, ki csak a napvilágra dugta fejét. szitokban, szándékban maradt alul.

tompa gyalut képzelt hozzá és műhelyet is, akár. aztán nem lett asztalos.

fostos macskákat tartott a vacokban. ahol a textil minden, a végső, a párákat gonddal elnyelő menedék. végső hővackaink. máshogy a gubó. ami ott, ahol szűnik a kint és keserűt

sóhajtunk legbelül.

madarak húznak, kérdés nélküli kevesek, csak tudják, élik az irányt. legjobb, nemes ösztönük szerint. a merész magas felé néz, aztán tekintete, ahogy a csendesen felszemetelő zápor: cseppenként.

szóródik, nem esik. vak, be nem végzett lejtőkön. a dőlés szöge, a küzdelem agóniája.

biztos, túléltük ezt is. csak ne lenne ennyire merész, magas. ingatag.

s akkor már az se mindegy, a sivatagra hol lesz az első lépt. éjszaka, vak lejtőkön át, a kaptató akármikor, akár. felhős ég, remetehold. ez akkor itt a dagály. távoli tenger tömege oldódik és ül ki a partokra megint. végletekig nyújtott szaggatás. csak ideje van a vesztésnek, még ha bennünk ótvaros növekedés. berobban és kabátot kényszerít ránk évszakos eső. a dombokra tüzet rak az éber égi csősz.

rokon

látom én is a földi tájat

ahol boldog ember áll a dombon

és fehér zászlaját nevetve lengeti

a bús rokon elé

az leszúrja tekintetét

tán oldalt tán előre kiköp

és úgy lépked tovább ismeretlenül

szántja tolja lökdösi

bezárja háta mögött

a szitáló hófehér ködöt