Birtalan Ferenc
(1945—2018). 1966-tól jelentek meg versei. Tagja volt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Első kötete, a Bérszalagkokárda (Kozmosz) 1985-ben jelent meg. 1986—87-ben SZOT-ösztöndíjas volt. 2012-ben NKA ösztöndíjat kapott a 2013-ban kiadott fridzsider-rapszódia megírásához. Legutóbbi kötete: JAkár egy etűd (Liget Könyvek, 2017)LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Birtalan Ferenc
Éposztalan idők maskarájában
Elöregedetten ne indulj nagy idők nyomait fölkutatni.
Hiába a seb, begyógyítani már értelme se lenne.
Irányvonatai az emlékezésnek olyan messzire visznek,
mintha pókfonalakra vetítenénk a legyek halálát.
Mindenki útra kel, kegyetlen űzők a remény pillanatai,
amikor a háborúk már rég utolértek, gázolnak át a mindennapokon,
és ónszínű pengéket, gyűlölet-kígyókat ragyogtat az álmodozó Nap,
gyerekemlékeket füstölögtetnek a letérdelt házak,
de hiába imádkozás, az istenek betapasztott fülekkel
rég nem hallgatják a jajgatók kórusait.
A zenekarokat evakuálták. Interkontinentális a süketség.
Európa sötét ölén most könnyet pergetnek
a sápadt, szomjas ajkú asszonyok.
De hát a dolgok rendje ez. Válladra veszed a terhet
— ugyan mit is tehetnél —, és nekiindulsz megint-újra és ezredszerre,
vigyen akármerre az út.
Vándorolsz, hogy megtaláld az ametisztszínű hajnalt,
a reménnyel köszöntőt, nem riaszthatnak el démonok, s
mint hervadt sárga rózsák
porba hullottak a néma, repedt kelyhű harangok.
A szerelem vak katonáit vezető mindent feladó antigonék
mennek az elnemérhetőbe.
Ringó lépteiket kordában tartják a tántorgó bakák.
Kik első, kik végső jajaikat töltik az útba.
Nagy erő kell a nememlékezésre.
Kánikulás csöndben sátoroz az este.
Kicsinynek érzed magad, menthetetlennek.
Lovaikat behajtják az égi csikósok.
Ilyenkor lenne ideje a szerelemnek, asszonyok ölmelegének
ideje van ilyenkor, de a vak katonák nem hallják
a vágy sóhajait sem, csoszognak megkopott saruikban,
mennek elnemérhetőbe
Tépett pipacsok az elvirágozó versek,
nem vázára teremtette őket a szívakarás.
Lebukó fejüket hiába próbálod újraemelni,
a halál befészkelte magát közétek, egysorsúak közé.
kék tengereket énekelnek a fiatal lányok.
Egyszerű képlet: a fiatal lányok mást nem tehetnek,
s te sem.
Elbűvölve hallgatod mint szirénvarázst.
A szerelemmel nem lehet mit kezdeni, csodáld gyönyörrel,
de szárát ne tépd, magad maradsz örökre.
Minden nyárban ott az utolsó.
Nem kell okosság, bölcsek nagy igazságait se keresd itt.
Indulsz, ameddig felkeltenek a harmatvarázsos reggelek.
Indulsz, mert az út te vagy, s mást nem tehetsz
míg felállít, továbblendít az élni-kényszer.
Mondom bizony, ma fáradt és nagyon szomorú vagyok
de a hajnal kiűz az álmaim közül.
Kelj föl, Nap, fogadj melegeddel.
Ha megérkezem, meghajtom a fejem,
ahogyan illik, mikor a porondról kilép a bajnok.
