Dukay Nagy Ádám
(1975-2017) A Szegedi Tudományegyetemen, majd az ELTE-n szerzett diplomát. Író, költő, szerkesztő, tanár, zenész. Prózáit, verseit, esszéit, műelemzéseit többek között az Alföld, a Budapesti Jelenlét, az Élet és Irodalom, a Litera.hu, a Műút, a Népszabadság, a Palócföld, a Parnasszus, a Prae.hu, a Spanyolnátha, a Szépirodalmi Figyelő, az Új Forrás, az Új Holnap, az MR3-Bartók Rádió és a Civil Rádió közölte. Kötetei: Szobrok az esőnek (Alma Grafikai Stúdió, Salgótarján, 1998); Hosszú eltáv (Parnasszus, Budapest, 2002); Titokbhakta (L'Harmattan, Budapest, 2015).SPN könyvek ajánló
Dukay Nagy Ádám
Kékebbre
Már azt hittem, nem jössz, de nem
venném ki szádból a szót, orrodból
a havat, mert a virág- és gyümölcs-
evők testvérek, csak hát én mégis
a gyerekkori ostyában leszek a keserű
pirula, egy darabka éjszakában, aki
zsenge élekrajzot fogalmaz, s hajnalban
arannyal fizet, és nem veszi föl
a fegyvert, és nem vasalja ki a tengert,
mert már nem is vagyok, s talán nem is
voltam soha más, csak ostoba, hibás
képlet; s tegnap, képzeld, ülök az itteni
törzshelyemen, épp testben, és esküszöm,
bejöttél mögöttem az ajtón, de mire oda-
fordultam, már nem voltál, s nem tudom,
az életed hátralévő napjait kinek tartogatod,
de azt igen, hogy nálam mindenki
jobban jár, ha nagy ívben elkerül, mert
túlhalászták a sejtjeimet, azért én a kihalás,
s ők az éhínség borotváján ropják,
s mint a kiütött bokszolóknak, életemben
kapcsolták le pupillámban a pilácsot,
s kezem szirmai hideg poharakat ölelgetnek,
ruháim dohszagot lélegeznek, s a lábam
megállíthatatlanul kalapálgatja, akár egy
régen bezárt iskola szertárában felejtett
metronóm, az ólmos fáradtságú hétnyolcadot,
s meg kell hagyni, el kell hagyni az alattam
folyton lávázó bolygót, szűkölködésem
koravénségében, s ahogy a rossz sors
emészti perceimet a csönd- és könny-
csapoló gyászban, mert minden veszve
már, hisz nem tudott húzni gyönge cél sem,
mert nem volt célom soha, szívem piros
ágyán béke pihen, fáradt eszem nem mozdul,
nem ér már el semmi hozzá a világból,
s nem baj a világ világa, baja, bája,
csillagtalan űrje, éjjeleli álmatlansága,
nappali nincs-kacagása; hordom csak
a vállamon az éjszakákat, Krisna erejére
gondolok, árvácskán, mert az életem
kékebbre verte cserepes számat a halálnál.
