Berka Attila
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Berka Attila
Táncoló lányok, ülő férfiak
— Ja, táncolnak — biccent Zolika.
— Persze, az a dolguk — nyugtázza Zoltán.
Ülnek, isznak.
— Na, azért nem volt ez mindig így — szólal meg Zolibá.
— Táncoltak, csak nem így — mondja Zoltán.
— És nem a tévében, ugye — teszi hozzá Zolika.
— Na, ezt aztán pont te tudod! — horkan fel Zolibá.
— Hát maga mondja mindig! — nevet Zolika.
Zolibá Zoltánra néz megerősítésért.
— Ne nézzen rám, tényleg maga mondja mindig — mosolyog.
— Akkor jó — bólint Zolibá.
Ülnek, isznak, nézik a tévét, amiben lányok fetrengenek.
Nyílik az ajtó, Öregzagyva lép be, biccent Zolibá felé, kezét csókolja a pultosnőnek, látványosan nagyot kortyol friss italából, majd hangosan, hogy elnyomja a tévézajt, hogy mindenki hallja, azt mondja Zolibá felé fordulva:
— Megint meghalt valaki a Dugonics téren.
— Megint — bólint Zolibá, és visszafordul asztaltársai felé. Rég nem járt a Dugonics téren. Pedig sok-sok éven át volt a második otthona, egész délelőttöket, délutánokat vagy éppen napokat töltött az egyik padon, olvasott vagy beszélgetett az arra járó odaülőkkel. Aztán egy tavaszi délelőtt már foglalt volt a pad, egy hasonló korú férfi feküdt rajta, körülötte mentősök álltak, és még próbálták menteni az életét becsületből. Zolibá lendületből fordult vissza s felejtette el a Dugonics teret.
— Hullanak, mint a legyek — fordul Zoltán Öregzagyva, leginkább a többi vendég felé. — Most ez a divat; büdös az élet.
Bólintanak, morognak egyet, aztán csak ülnek, isznak. Jókor jön az áramszünet, nincs tévézaj, nincs játékgépzaj, csak a pultosnő nyirkos basszamegje kering a levegőben.
— De van még valami, igaz? — töri meg a csendet Zolibá, csak úgy a válla felett, hátrafelé.
— Hát van — köszörüli a torkát Öregzagyva. — Nem is akármi.
Visszajön az áram, a tévében újabb lányok fetrengenek-táncolnak. A játékgép zenél-sivít, a pultosnő megpiszkálja, hogy onnan folytassa, ahol abbahagyta.
— Visszajött? — néz Öregzagyvára Zolibá, és mivel látja a szemében a választ, feláll, a pulthoz lép, a többiek felé fordul. — Aki nem bírja, most menjen. Zolika, állj az ajtóhoz.
Mindenki feláll, de senki nem indul, megszokták már, ami jön, bírják, maradnak. A levegő áll, a pultosnő nyúlós nahálistennekkel kapcsolja ki a tévét és a játékgépet, a vécé és a pult közti bárszékre ül, hátát a falnak veti, húz egyet, húz kettőt a saját kis szilvás üvegéből, nagyot sóhajt, vár.
Valamikor végre nyílik az ajtó, belép Akitvárnak, Zolika visszacsukja az ajtót, széket húz elé, háttal az utcának rááll, kortyol.
— Szeged Népe! — emeli fel mindkét kezét Akitvárnak, a pulthoz lép, ráül. — Ó, mennyire vágytam már itt lenni, tiveletek!
Körbenéz, és boldog, hogy mindenki mosolyog.
— Üljetek le, ne álljatok ti énelőttem!
Leülnek, sőt, kényelmesen elhelyezkednek. Akitvárnak a pultosnőhöz lép, a vállára teszi a kezét, finoman bólint. Míg a pultosnő kitölt egy fél almát, Akitvárnak Zolikára néz.
— Téged még nem ismerlek. Akarod, hogy veled kezdjük?
Zolika nem tudja, mit mondjon, de Zolibá segít.
— Szerintem ő legyen az utolsó. Hogy lássa, mint mennek a dolgok. Én meg tudom is, hogy mit akarok.
— Ahogy gondolod, legyen így. Kezdd akkor...
— Azt kérem, hogy borítsa végig vörös szőnyeg a Boldogasszony sugárutat!
— Biztos?
— Mint a halál.
Akitvárnak becsukja a szemét, sóhajt, kinyitja a szemét.
— Kész − mondja vidáman. — Következő?
— Legyen a Lőtér egy hatalmas frissen sült zsemle! — kiáltja Zoltán, aztán már egymás szavába vágva kéri mindenki a magáét, repkednek a nevek, Jósika utca, Munkácsy utca, Mátyás király tér, Cipőgyár, Kendergyár, Kálvária tér, legyen így, legyen úgy, vattacukor, görögtűz, rohanó gyep, éneklő fák, hullámzó hídpillérek, szeretkező villanyoszlopok, mindenki nevet, mindenki vidám, mindenki boldog.
Csak Öregzagyva várja csendben, hogy rá kerüljön a sor.
— És te, te mit szeretnél? — fordul felé végül Akitvárnak kedvesen.
— Váljon tejjé és mézzé a Tisza — suttogja lehunyt szemmel Öregzagyva.
Hirtelen kopognak a bejárati ajtón, mindenki, még Akitvárnak is odakapja a fejét, közben azért néma ajkakkal jelzi, eleget tett az utolsó kérésnek is. De nem a legutolsónak, hiszen az ajtót őrző Zolika még meg se szólalt.
— Látod, nekem hamarosan mennem kell — biccent az ajtó és Zolika, Zolika és az ajtó felé Akitvárnak. — Ha akarsz valamit, most mondd.
Zolika kicsit zavarban van, még a száját is alig tudja becsukni. A kopogás megszűnik, helyette az ajtót kezdik tolni, akik be akarnak jönni.
— Bármit kérhetek?
— Bármit.
Zolibá szólni akarna, hogy azért módjával, de Zoltán leinti. Nyugi.
— Akkor arra kérlek, változtass engem sassá!
Zoltán felugrik, Zolibá becsukja a szemét, úgy kortyol egy hatalmasat, Öregzagyva halkan nevet, a többieknek tátva marad a szájuk. Akitvárnak nyugodtan és mélyen Zolika szemébe néz.
— Egészen biztos, hogy ezt akarod?
— Igen. Egészen biztos.
— Akkor jó.
Az ajtó bedől, Zolika a székkel együtt előrezuhan, korsója szilánkokra törik, a szék recsegve-ropogva esik szét, ahogy az ajtó a falnak tolja, és két napszemüveges-öltönyös férfi esik a padlóra. Üres a csend, a két férfi feláll, leporolja magát, Akitvárnakra néz. Ő szótlanul kifelé indul, a két férfi utána, az ajtót becsukják maguk mögött.
A pultosnő hátra, a raktárba viszi a szék darabjait, feltakarítja a kifolyt italt és a cserepeket. Zolibá és Zoltán visszaül, és kivételesen Öregzagyva is csatlakozik. Hallgatnak, ülnek, isznak.
A pultosnő bekapcsolja a rádiót.
— Bár nekem van internetem — emeli a fejét Zoltán —, azért jó lesz holnap újságot venni.
A többiek bólintanak, és az ablak felé fordulnak, hogy lássák, ahogy az a gyönyörű sasmadár eltűnik a felhők felett.