Hanti Krisztina

LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Hanti Krisztina
Rivaldafényben a vidéki teátrumok
A Rivalda a Vidéki Színházak Találkozójának utódfesztiválja, amely a fővárosba csábítja az ország különböző színházi központjaiban született és arra érdemes előadásokat, hogy az itteni publikum előtt is bemutatkozzanak és megmérettessenek.
Elgondolkoztató számomra az, hogy a közönség díját a győri színház vitte el az Equus című Peter Schaffer-darabbal, amit a zsűri nemhogy nem jegyzett, de még említésre méltónak sem talált a díjkiosztó sajtótájékoztatón. Kiábrándító tény, hogy ennyire eltér a közönség ízlése a jeles ítészekétől (mint ahogy az is, hogy a mostani merítésbe bekerült darabok érezhetően eltérő színvonalat képviseltek). Pedig ha a POSZT-hoz hasonlóan itt is osztanának díjat a 30 év alatti szereplők elismerésére, Fándly Csaba méltán kaphatta volna meg a pszichésen sérült kamasz alakításáért, aki egy ateista apa és egy mélyen vallásos anya (Varga Mária emlékezetes, lelkileg torzult, finoman önvádló anya) által kínált hazug élet-alternatívák között vergődik gyermekkorának képzelt, vágyott lovai között. A fiatal színész tele tűzzel, egészséges vehemenciával formálja meg a pszichiátriai beteget, egyedi tehetségéről téve tanúbizonyságot. Ironikus kezelőorvosát Rátóti Zoltán játssza meggyőző tudatossággal. Az izgalmas narrációt követve hol a saját életébe avat be, hol a fiú sorsát meséli, miközben terelgeti őt a nagybetűs felnőttkor felé. Ketten két végletet képviselnek a kiábrándult és szenvedélyteli életükkel, mégis mindketten az előadás spirituális rétegét erősítik. Pontosan ennek kiemelésével teszi érdekfeszítővé a darabot a rendező Funtek Frigyes a lovak mozgását imitáló, visszatérő táncetűdökkel.
A legjobb rendezés díja Szász Jánosé lett, aki idén ismét kecskeméti és orosz darabbal került a versenybe. Ulickaja Orosz lekvárjában nem használ nagy, hatásos rendezői eszközöket, inkább a tipikus orosz lelket hozza közel, és a nagyon is mai, csehovi szereplők lélektan-enciklopédiájában kalauzolja a nézőt. A Lepjohin család vidéki, lepusztult nyaralójában tengeti tehetetlen életét. Értelmiségiek ők, de nem dolgoznak — kivéve a megszállottan írógépét verő anyát (Margitai Ági) — és még Moszkvába se akarnak menni. Az egyik szereplő szerint ez a család egyre csak „degenerálódik”. Az eltékozolt lehetőségek alkoholista figuráját, Gyugyát, Sirkó László alakítja nagyszerűen. Amikor költözniük kell, mert Disneyland épül a nyaraló helyén, világossá válik, hogy egy csapásra elvesztik a múltjukat, de a cselekvésképtelenségükön ez mit sem változtat. Egy érzékletes képpel zárva (a fúrópajzs lerombolja az évtizedek alatt összegyűjtött, mára már égig tornyosuló könyvszekrényeket, vele a házat (köszönet a látványos díszletért Vereckei Ritának), azt akarja érzékeltetni Szász rendezése, hogy itt az ideje felismerni, miről szólt Lepjohinék eddigi élete. Hazugság, öncsalás, a generációk közötti megnemértés, ez az amire épül ez a közösség, minden más iránt érzéketlen. És most, elmúlik minden, ami valaha értéket képviselt.
A fesztivál legjobb női főszereplője Gidró Katalin lett a szegedi Édes Annáért, de nem mehetünk el szó nélkül a békéscsabaiak Nóráját alakító Tarsoly Krisztina vagy egy teljesen más műfajban, Molnár Üvegcipőjében tehetségét megcsillogtató Molnár Nikolett, szolnoki színésznő mellett. Utóbbi kétségkívül eszményi cselédlány, alkatilag, színészileg is mintha rá öltötték volna Irma szerepét. Úgy szaladgál, olyan odaadással Sipos Lajos bútorasztalos után, mintha tényleg igaz lenne, amit a férfi mond neki: „Ezen az egész világon egy jó emberem van, fiam, és az te vagy.” Hát persze hogy végül elmegy vele a bálba, üvegcipőben! Tarsoly Krisztina Nórában főként a lázadás, a megfelelni vágyás és az érzelmi végletek között őrlődő, önmagával küzdő nőt látta meg és ezt remekül közvetíti. Gidró Katalin Édes Annaként maga az áldozat. Bírósági tárgyalása adja az apropót története kibontakozásához. Már a vádlottak padján áll, amikor a nézők megérkeznek. Áll, gesztus nélkül, szinte rezzenéstelenül. Majd fokozatosan válik észrevehetetlenből jelenséggé, fokozatosan kap értelemet. Tényleg fölösleges beszélni hozzá, hiszen jól látható, hogy ez a közeg (túlzsúfolt lakás, a falióra őrjítő ketyegése), ezek az emberek (van egy jelenet, amikor rajta kívül mindenkinek fehér az arca) kényszeríttették rá gyilkosságra.
A Rivalda felhozatalából érdemes még kiemelni a miskolci társulat Barta Lajos Szerelem című játékát Paolo Magelli rendezésében, átformálásában. Néhány szék és falevéllel borított aljzat adja a díszletet az egyáltalán nem kispolgári miliőben. Ezek a lányok a groteszk felé elrajzolt három nővérek, roppant kihívóak és az érzéki vége felől közelítenek az élethez. Nem csoda, hogy a bábozás közben is imitált szeretkezést láthatunk. Talán így egyszerűbb férjet fogni és végre elkerülni innen... A Lear király nyíregyházi előadásában is van néhány kiemelendő ügyes rendezői húzás (Telihay Péter) és számos szép alakítás, ezeket hely hiányában sajnos csak felsorolni tudom. Horváth László Attila (Lear) kiábrándult, a fájdalommal elegyített apai szeretetet és más mély érzelmeket egyaránt hitelesen közvetítő bölcs király. Gáspár Tibor Glostere, Fazekas István Kentje egyaránt jól felépített, Kuthy Patrícia jól nevelt kislányként (Cordelia) és szertelen, pimasz bohócként szintén kifejező játékot nyújt.
A revizor a Csokonai Színház játékában lett a legjobb előadás (rendezte: Vlad Troickij, aki úgy tűnik, leginkább szegmentált, asszociatív képekben, önálló jelenetekben, saját tempóban gondolkodik és sokat megenged a színészeinek, már ami az improvizációt illeti), és Mészáros Tibor a legjobb férfi főszereplő Hlesztakov művészi megformálásáért. Az egyik legemlékezetesebb jelenet — egy ilyen helyzetgyakorlatból kövesedhetett meg —, amint légiesen ugrabugrálva sorra kiveszi a tisztviselők kezéből a poharat, összekoccintja a sajátjával, elegánsan összeönti, megissza a tartalmát. Olyan álrevizor ő, aki attól kezdve, hogy rájön, hatalma van felettük, a leggonoszabb dolgokat is képes megtenni velük, az egyiküket például egyszerűen meztelenre vetkőzteti. Egyszerre fél és kelt félelmet. Mesterien fogja vissza, egészíti ki őt Kóti Árpád alázatos szolgaként.
PosztPOSZT
Bárhol keveredett beszélgetésbe az ember, érezhető volt a feszültség, a politikai törésvonal(ak) mentén létrejövő és mind jobban felerősödő megosztottság az idei POSZT-on. A valódi szakmai értékek felemlegetése helyett a megengedettnél nagyobb hangsúlyt kapott a szekértáborok erődemonstrációja. Ez persze törvényszerűen elhomályosította a színészi alakításokat, az alkotói koncepciókat. Mindezekkel együtt vagy ellenére, idén is játszottak a beválogatott színházak, versenyeztek egymással a színielőadások.
Debrecen két előadással képviseltette magát, a már idézett Gogol művel és a Mesés férfiak szárnyakkal cíművel, Vidnyászky Attila rendezésében. A szárnyaló gondolatok kevésnek bizonyulnak a valódi szárnyaláshoz. Az ég meghódításának fizikai akadályait önmagunk spirituális térbe helyezésével győzhetjük le. A költészet is segít hasonló állapotba kerülni. Egyetlen hatalmas költői kép, gigantikus körpanoráma ez az előadás, amely több szálon fűzi össze a történeteket. A szövegkönyv Zsukovszkij-Szénási-Lénárd szövegei alapján készült, de lényegesen nagyobb szerep jut a látványelemeknek, vízióknak. Él bennünk egy kollektív tudás a történelem szeleteiről, a Bibliáról, s ehhez járulnak a mindennapi életben megélt történések. Arról, amiről szó van, nem más, mint az űrrepülés története, amit átjár a biblikusság és a történelem. Egy negyedik király indult a három után a Messiás születésének hírére Oroszországból. A transzcendencia a technika világában is létjogosultságot kap. Felvillanó asszociatív képekben fonódik össze Ikarosz, Leonardo és Gagarin. Hihetetlen tempója, lankadatlan ereje van a látomások kifejlődésének, és dinamikus játékot kell képviselnie mindenkinek, elsősorban az egymással versenyző három űrhajósjelöltnek: Trill Zsoltnak, Kristán Attilának és Ivaskovics Viktornak. Gagarin ég felé törése éppen akkor történik, amikor a negyedik király megkésve elér a keresztre feszített Megváltóhoz. Az érkezés így mindannyiuk számára megváltás. És számunkra is, akik nézőként a forgószínpadon ülhetünk és aktív részeseivé válhatunk a repülési kísérleteknek. Ugyanúgy forgunk, mint az égitestek és ahogy a történelem menete vagy a földtől elrugaszkodni vágyó asztronauták a kísérletek során. Megkapjuk a választás szabadságát is: elrugaszkodunk a talajtól és meghódítjuk az eget, vagy továbbra is földhözragadtan gondolkodunk (a színházeszményről is).
A Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból nyerte a legjobb előadás díját. Megint az aktualitás izgatta Alföldi Róbertet a rendezéskor. A háború utáni Németország egy kisközössége megnyomorított lelkének sérelmeit az Abramhoz hasonló kívülállókra vetíti: homoszexuálisnak bélyegzi. Mást meg másnak: kurvának vagy bolondnak. Mindig vannak idegen elemek, akikre a − mindegy, hogy milyen − gyanút, a zsigeri előítéletet rá lehet sütni, az önműködő gyűlölet-gyárat be lehet indítani. Nagy színészek (Básti Juli, Molnár Piroska, Sinkó László, Hollósi Frigyes, Szarvas József stb.) kisebb-nagyobb megformálásait láthatjuk, ám most mindenki Stohl András főszerepére kíváncsi. Felkavaró, mert tudjuk, hogy üldözött. Vagy bűnös. (?)
Hevér Gábor is játszik a darabban. Ezért és a Mohácsi-féle Egyszer élünkért méltán büszkélkedhet a legjobb epizódszereplő díjával. Megoszlottak a vélemények a Gulágra deportált, János vitézt előadó falusi társulat története kapcsán. Valójában több évtizedet ölel át a történet, hatalmas történelmi lenyomatként. Az első rész 1946-tól indul, amikor a falu színházi amatőrjei éppen a daljátékot próbálják, de az asszonyokra támadó szovjet katonák miatt az egész verekedésbe torkollik, majd a deportálással zárul. Fontos kiemelni Makranczi Zalánt Jancsi szerepében, aki a Don-kanyarból tér vissza a faluba megvakultan, feleségét már más oldalán találja, mivel mindenki halottnak hitte. Érzelemteli gondolatokat oszt meg a velünk élő halottakról, a személyes trauma túléléséről. Kulka János is emlékezetes a hatalom háromszínű felfogásában. A második részben már nem ugrándozó elrajzolt tábornok, hanem mosolygós, de még inkább félelmet keltő lágerparancsnok, megénekelteti magyar „barátait” a Kacsóh-féle János vitézből, ha már Petőfit idézni nem megy. Könnyen kijön a sodrából, de így legalább hazazavarja a magyarokat. A harmadik részben Sáfrány elvtársként várja a november 7-ei ünnepségen a munkatáborból hazatérő falusiakat. A (nép)mese pillérjeivel épül fel a múlt, mi több, a mitológia jegyei is átöröklődnek a történelem folyamán. Legjobb példa erre, hogy a halottak felélednek, hiszen nem fog rajtuk a golyó.
A Nemzeti Színház harmadik versenyprodukciója a Három nővér. Ebben a direktor, Versinyint játssza meggyőző könnyedséggel. Egyszerre hódító, gyengéd és gyenge férfi. Megnevettet, amikor teára szomjúhozik, de valójában az egész előadás sok hasonló szituációt teremt, okot ad a keserű humorra.
Több oka lehetett az örömre Pintér Bélának. Mohácsi János lett a legjobb rendező a Parasztopera, a hulladék-hegyre épített Pintér-sztori kőszínházi életre keltéséért, a társulatával előadott Szutyok pedig elhozta a legjobb női főszereplő és a legjobb női epizódszereplő díját Szamosi Zsófiának és Enyedi Évának köszönhetően. A Parasztopera egy időtlen és nagyon is időszerű olykor ostorozó, eklektikus korlenyomat arról, ami körülvesz minket. Sajnos épp a drámai esemény (tévedésből elkövetett gyilkosság) kap kevesebb figyelmet a folyamat ábrázolása, a „hogyan romlik el minden” ellenében. Testileg, lelkileg sérült állami gondozottakat elevenítenek meg előttünk kiváló alakításban a női főszereplők. Játékukkal precíz állapotjelentést adnak a jelen kor társadalmáról, mély, belső rezdüléseiről. Amekkora ívet bejár Szutyok, olyan mély éket ver Anita a család tagjai közé.
A legjobb férfi főszereplő Mucsi Zoltán lett Háy János Nehéz című drámájában nyújtott esszencia-sűrűségű alakításáért. Kezdeti, elnyújtott magánbeszédéből érződik, alaposan kidolgozta a lecsúszott tanár figuráját, aki tékozló fiúként mesél a Mamának kétségekkel és arculcsapásokkal teli életéről. Lázár Kati néma jelenlétével erősíti a sors drámaiságát egyben annak a tudatát, hogy egy anya szeme mindent lát. Tekintete elárulja: ő mindig is tudta, hogy ilyen nehéz ez az élet...