Például a Kereszttöltés utca. A Csillag tértől csaknem a Tiszáig vezet. Mielőtt azonban elérné a folyót, megokolhatatlan, mégsem zavaró szeszélyből felveszi az Etelka sor nevet. Tömbházak és erős, szépséges fák szegélyezik; troli, személyautó és busz egyaránt használja, még kerékpársávja is van. Egyik oldalán tíz-, a másikon ötemeletes szalagpanelok sorakoznak, majd magányos, tízszintes betontornyok következnek. Mi tagadás, nem különösebben szép. A legtöbb ember, aki elvetődik erre, nyilván nem is lát benne semmi különlegeset, számukra ez az utca csupán egy a sok egyforma lakótelepi közterület közül. Rengetegen élnek erre, százak, talán ezrek lakják ezt az utcát. Gyerekkori pajtásom lakása például a Tisza felé eső végén található, s én életem egy szakaszában heti kétszer-háromszor rendre meg is találtam ott. Angoltudásomat feleleveníteni és elmélyíteni jártam hozzá, ugyanis a barátom magas szinten bírja az angol nyelvet, szíves-örömest használja, nagyszerűen eleveníti, kiválóan mélyíti. Anyanyelvünkhöz hasonlóképpen viszonyul. És nem keveset jár a szája, sokat beszélgettünk. Akkoriban nekem sokat is kellett...

      Például a Kereszttöltés utca... Beszélnem kell erről is. Erősen kötődöm hozzá. Annak ellenére, hogy létezését évtizedekig jóformán észre sem vettem. Van ilyen. Mégis bátran kijelenthetem, hogy kapcsolatunk mély. És semmi esetre sem esetleges. Távolról sem olyan véletlenszerű, mint (mondjuk) azzal az utcával, amelyikben születtem (folyton elfelejtem, melyik az). Itt, persze, meg kell jegyeznem azt is, hogy Szegedtől messze születtem, ilyesfajta kötelék tehát nem is lehetne köztem és például a Kereszttöltés utca között. Az is tény, hogy mind a várostól, mind az utcáitól bosszantóan távol éltem hosszú ideig. Össze-vissza tizenhét évet a harmincnyolcamból. Egészen pontosan az első tízet, majd később még hetet töltöttem máshol, félig vagy teljesen idegenben, félig vagy teljesen idegenül. Tehát eleddig huszonegyet Szegeden. Sok oka van, sok oka lehet, hogy nem az első tízet és nem a későbbi hetet, hanem ezt a huszonegy esztendőt érzem itthon-létnek. Régebben megszállottan kutattam a magyarázatokat, miérteket. Az okát kerestem az otthon-érzésemnek, amely — ha tetszik, ha nem — Szegedhez fűz. Belém kódolva, elválaszthatatlanul. Ma már nem keresem. Tudom, egyetlen valódi ok létezik, s az a Kereszttöltés utcához kapcsolódik. Például. És a Mátyás téri Művelődési Ház (vagyis a Kapca) színpadához és a Szilléri sugárúthoz és még száz-, meg még ezerfelé Szegeden. Most azonban maradjunk a példánál, az pedig legyen például a Kereszttöltés utca.

      Például azok az őszi esték, amelyeken bávatagon baktattam a barátomhoz. Minden egyes alkalommal elhaladtam amellett a pad mellett, amelyiken ismerős hajléktalanok boroztak, adtam nekik egy kevés aprót, aztán betértem valamelyik utamba eső kisboltba, vásároltam a komámnak ajándékba némi italt, végül, mielőtt a Kereszttöltés utca végén fölcsöngettem volna hozzá, a Király presszóban két kávét vettem, műanyagpohárban, egy-egy cukorral és tejszínnel. Elkeverve, nem rázva. Óvatosan vittem, a műanyagpohár égette a kezem, alig vártam, hogy nyíljon az ajtó, trappoljak fölfelé a lépcsőkön, behatoljak a parányi lakásba, igyuk a kávét és angolozzunk. Közben a barátom általában komótosan elkortyolta az ajándékom, míg én újabb kávékat slukkoltam. Ezekkel ő lepett meg engem. Angol után (néha helyett, néha mellett) beszélgettünk. Többnyire ugyan a cimborám beszélt, s én méla lesben hallgattam. Így köszöntött ránk a tél. Kemény, hideg tél köszöntött ránk, és meghozta a szavaimat. Olyannyira, hogy egyszer csak ömleni kezdett belőlem a szó, felcserélődtek a szerepek, ezúttal neki kellett hallgatnia engem. Figyelmesen, némán. Egy lányról meséltem, akivel péntekenként találkozom a Szilléri sugárúton, ahová amúgy levelezni járunk mindketten. Levelezni - az egyetemmel, lévén levelező tagozatos hallgatók: ő is, én is. Egy lányról, akivel már korábban is találkoztam nagyritkán, és ezen találkozások furcsán nyugtalanító lenyomatából sokat sejthettem volna magamról és róla. Egy lányról, akivel ősz óta péntekenként az egyetemi levelezés szüneteiben megdöbbentően könnyedén és magától értetődő bizalommal beszélgetünk, míg a hét többi napján magánlevelezünk, elektronikus úton. Mind hosszabb leveleket váltunk, ami azt illeti. Csodák csodája, a barátom azonnal értette, miről van szó. És nem tévedett. Arról volt szó, én is tudtam már, s nem tévedtem én se. Szerelem, ezt a szót használtuk. Bátor dolog volt ezt használnunk, a jelentése tudniillik mára erősen megkopott, a határai elmosódtak. Mégis ezt a kifejezést éreztük helyénvalónak, ideillőnek, szabatosnak. Magam is pontosnak éreztem a szót, igen. Noha egyből bele is bonyolódtam a tisztázásába. — Máig sem sikerült kielégítően, jóllehet most is azon vagyok éppen...

      Például a Kereszttöltés utcán is azon voltam. Mentem a hely irányába, ahol akkoriban laktam, mellettem a cimborám gyalogolt, betértünk a Tudakozó nevű becsületsüllyesztőbe, ő egy kis édeset ivott sörrel, én a napi sokadik kávémat. Be nem állt a szája, tanácsokkal látott el, én már hallgatag voltam, a szó mögötti fogalmat igyekeztem fel- és kifejteni magamban. Már akkor sejtettem, hogy szavakkal sosem fog sikerülni. Azért tessék-lássék küzdök azóta is, igyekszem, most sem teszek mást, egyre csak próbálkozom.

     Például a Kereszttöltés utcán, mikor néhány nappal a föntebb elbeszéltek után az elektronikus levelekből kiderült már minden. Szép idő volt, noha tél, angolozni mentem, amiből semmi sem lett, csak áradt a szó, áradt az öröm. És nemsokára, egy téli péntekeste mind mélyülő szürkületében a Kereszttöltés utca a Kék-feketébe vezetett. Nem egyedül érkeztem oda. És nem egyedül ültem a panelház-alji étterem félhomályában, egy félreeső asztalkánál. Ő ült mellettem. A lány, akiről meséltem. A lány, aki bizonyos szempontból megoldja a szerelem-definíció problémáját. Ez a bizonyos szempont én vagyok. Számomra ő a szerelem. S általa például a Kereszttöltés utca és a Kék-fekete, és a Kék-fekete hátsó traktusában a zajosan vacsorázó társaság, az eszcájg csörömpölése és a felfoghatatlannal való találkozás miatt megfékezhetetlenül reszkető lábaim. És ha már itt tartunk, hát bezárom a kört. Végtére is megtaláltam: ez az a bizonyos magyarázat, amit régen annyit kerestem. Egyszerű. Azért kerültem Szegedre, majd azért kerültem vissza a városba, azért létezik bennem a Szeged-arcú itthon-érzés, hogy eljussak a Kék-feketébe. Vele. Sehol máshol nem sikerült volna megtalálni, rátalálni. A véletlennek tűnő elrendezés ebben a városban vezethetett csak eredményre. Lám, utólag értelmet nyer minden. Ezért Szeged. Például a Kereszttöltés utca...