„... követi
csupán veszte a szabad állatot,
előtte mindig Isten van, s ha megy,
mint a vizek, a végtelenbe fut.”

                                    (Rilke: Nyolcadik duinói elégia)

Takács Zsuzsa törékeny. Tekintete üde és szelíd. Szabad. Mint rímtelen szonettjei. Mint az őzek. „... De féktelen / természete a bezártságot nehezen / viseli. Törni-zúzni kezd, majd /... verset ír.” (Bizonyos emlékek)

      Másfél kötetnyi verset vehet kezébe az olvasó, ha a költő legújabb könyvébe merül. Egyre mélyebbre, egyre távolabb. A múltba, a jelenbe, a kalkuttai — vagy nyolcadik kerületi — nyomornegyedekbe. A könyvborító — mely Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával készült — borostyánnal benőtt kolostor tiszta csöndjét ígéri. Magányos zarándoklatot oda, ahol „... a szerelem repkénnyel és bogarakkal befuttatott/romos fala...” áll (Vonatút), de nem végleges tartózkodást. Látogatásról beszél a hátlapon olvasható idézet is: „... Honnan ez a vendégség-érzés/bennem, a tekintetek világos feketéje?” (Endorphin)

      Az út, a voltaképpeni cél „India”, a másfékötetnyi vers második fele, de az odáig vezető út maga nem kisebb jelentőségű. Azt pedig, hogy az út mennyire fontos, különösen jól tudja, aki zarándoklatra készül. Ezen az úton szent és a profán különös, mert egyáltalán nem anakronisztikus, sőt, egymást feltételező találkozása történik meg. Az út — Takács Zsuzsa végigjárt útja — egy-egy szép és fontos pillanatát mutatom fel most az olvasónak.

     A lélek megtapasztalása a test — a lélek temploma — révén lehetséges csak. A kötetcímadó vers, A test imádása egy búcsúszeretkezés hátborzongatóan szép leírása. Hogy a szerelem vége, betegség vagy a halál szakítja el a szerelmeseket, homályban marad, és lényegtelen is. A lényeg a szakrális jelentőségű együttlét, melynek révén a lélek létezésének, és ajándékának, a szeretetnek bizonyossága tapasztalódik meg: „... Sírt örömében testükből  / a szeretet sóhajtásszerű távozása miatt, / sírt, mert úgy vélte, az felel, akit most / büntetnek, a hónapok óta érzett, / alattomosan terjedő fájdalomért, a lélek.”

      A test, a szenvedések és gyönyörök forrása a kereszténység számára századokon keresztül alapvetően — most ne firtassuk, hány félreértésen, hány bibliai szöveg figyelmen kívül hagyásán keresztül − egyedül a bűn legfőbb forrását jelentette. Az istenségnek kijáró szeretet és tisztelet, az „imádás” miért járna hát a testnek?  De hogyne járna, ha a test az egyetlen, amin keresztül, épp a szenvedés és a gyönyörűség segítségével lehetséges a véges földi létben az időből való kilépés („az idő kerekének megakasztása”), az örökkévalóság megtapasztalása?

      A Vonatút nyilvánvalónak tűnő allegóriája, melynek kiinduló asszociációs bázisa Anna és Vronszkij, vagyis maga Tolsztoj, és így a szenvedély, szintén a végtelenbe tartó végesség kérdését hagyja nyitva. A vers befejezetlen és halmozott feltételes mellékmondatai csak fokozzák, és végül sem fel oldják szorongásunkat olvasás közben. A metaforikus és irracionális − mert épp oda tartó − vonatút azonban tébolyító a ráció fülkéjének csapdájába zárt lélek számára: „Helyzetünket hogyha nem magyaráznánk, ha nem / ott kezdenénk, ahol végezzük valahányan, térdepelve / egy titokzatos oltár előtt, miközben egy nyegle kalauz/ránk csapja a fülke ajtaját és a reteszt a peronon/behúzza. Ha agyunkban, mint kivilágított pálya-/udvaron, egy motyogó, kis paraszt nem kopácsolna − ”.

      A kötet versei olykor egész közel engedik magukhoz az útitársnak tekintett olvasót, mintha az önmegszólítás nyilvánvaló gesztusa mellet egyúttal (fele)baráti beszélgetés kiragadott részleteit olvasnánk: „Vagy képzeld hangyának magadat. / Az aszfalt melletti fűcsomóban, / a fagyott, szennyezett földből, / nedvességből álló világmindenségben / meghúzod magadat. Eltűnődsz / rövid életeden...”

      A hangya-dimenzió már egész közel visz a Bombay mocskából szóló, Kalkuttai Teréz emlékének ajánlott, a készülő India című kötetből válogatott rímtelen szonettek − a keretbe zárt szabadság - hangjához. Az embertelen körülmények, hihetetlen szenvedések, a lepra, a nyomor képeihez. Mondhatnánk, hatásvadász témaválasztás. De nem a szenvedés a főszereplő ezekben a versekben, hanem a szenvedéshez való viszonyulás. A részvét, a kötelesség, a cselekvés, a tettekre indító együttérzés. Mert − ahogy a szerző zsoltárt idéző hasonlatával írja − „Mint félig kiszáradt sáskák, rongy-fátylukat / emelgetik a Blaha Lujza téren a koldusok.” (Űzz ki)

      De nem a média-Kalkuttai Teréz csodáját megéneklő, könnycsaló, olcsó lelkiismeretfurdalást gerjesztő emlékverseket olvasunk. Az egyes szám első személyben szóló belső imák mindenekfelett a szegénység, az utcán haldoklók, az elfertőzött sebek, „egy kisgyerek egy nyálkás rongykupacban” látványa által feltámadt kételkedés őszinte megvallásai.

      Annak, hogy „Nincs bennem hit,/se szeretet.” (Űzz ki) annak, hogy „közöny folyik ki ujjaim közül” (Vedd figyelembe) Miközben „Nem tébécé vagy rák, hogy senki sem szereti / őket, ez lesz a gyilkosuk” (Nem tébécé vagy rák). A szikár, tárgyilagos, minden manírtól mentes és minden képmutatástól és formaságtól idegen imaszerű szonettekben a hit egészen váratlan módon nyilvánul meg. Ima-voltukat időnként csupán az egyes szám második személy bizonyítja: „Elfordítottad tőlem / arcodat, leprát bocsátottál rám, el- / némítottál...” Takács Zsuzsa — ahogyan előző kötetében a szerelemről — itt a csodáról, az Istenhez való viszonyról bont le minden fölösleges és hazug réteget, ejt el mindent, ami a kérdésről megtanulható, de tanult formákból nem tudható és főleg nem megismerhető.

      Zarándoklata nem szokás, nem hagyomány, hanem a célhoz vezető, kaptatókkal teli ösvény.