Éling bácsiról még nem is meséltem. A jobb kezén csak három ujj volt, és lehet, hogy ezért is, de nála mogorvább, rigolyásabb vénembert még nem ismertem, nem akadt lány, aki hozzá ment volna feleségül, így agglegényként élte le az életét. Furfangos halász hírében állt, nagy türelemmel és szakértelemmel fogta ki a legszebb pontyokat a Sárgán a Tiszából. Féltünk tőle, mint a tűztől, de amikor pecázott, a túlpartról kisebb-nagyobb köveket dobáltunk felé a vízbe, hogy elijesszük a halakat, mert aztán nevetve futkoshattunk a szitkai elől. Bolygó barátom azt mondta, hogy az öreg olyan ravasz, hogy Ehling néven ír alá minden dokumentumot, ennek ellenére mindig Élingként mutatkozik be. De mivel anyáék is csak Éling bácsinak szólították, mi is így hívtuk.

      Egy késő nyári napon, amikor eluntuk a semmittevést, megint kimentünk a Sárgára meglesni a vénséget, és nem is csalódtunk, a túlparton már ott pihent kapásra várva két horgászbotja. Szép, nagy köveket gyűjtöttünk össze, hogy minél nagyobbat csobbanjanak. Éling bácsinak azonban hűlt helye volt, nem nagyon akaródzott neki előjönni, csak a két bot árválkodott, bámulva a vizet.  Egyszer csak mögülünk óriási robajjal rontott ránk az öreg, a nyurga Bolygó barátom még el tudott szaladni, de a csapat többi tagja, közöttük én is, fogságba esett. A háromujjú ördög egy bóbiskoló fa törzse mellé állított bennünket, és lassan, kimérten megkérdezte, hogy ki volt az a gyerek, aki meg tudott lógni. Mi csak bólogattunk, hogy nem tudjuk, most verődött hozzánk, de hogy a kedvében járjunk, megígértük neki, hogy legközelebb feltétlenül megkérdezzük a nevét.

      — Tudom, hogy hazudtok, de legyen! — hagyta rá az öreg, aztán összehúzta szemöldökét, miként Rózsa Sándor. — Amikor én kölök voltam, kicsit idősebb, mint most ti, akkor az volt a szokás, hogy aki zavarta a vizet, azt megfogták a rendőrök, és bevitték az őrsre. Először szögeket ütöttek a körme alá figyelmeztetőül, hogy máskor el ne felejtse békén hagyni a rend természetét, másodszor pedig megkérték az illetőt, hogy sorolja fel azoknak a nevét, akikkel együtt zavarta a vizet. Ha nem ment, segítettek neki az emlékezésben. Minden egyes szöggel ütött ujjból újabb és újabb ujjperceket vágtak le. Ha elfogyott egy ujj, jöhetett a következő. Ez addig ment, amíg a vízzavarónak eszébe nem jutott társainak neve. Akkor aztán leálltak az ujjvagdosással, az ilyenforma, és a kicsit idősebb kölköket kidobták, és bevitték a társakat, a többi vízzavarót. És újabb szögeket ütöttek újabb körmök alá. Újabb ujjperceket vagdostak újabb és újabb rendbontók után kutatva. Így járt mindenki az én suhanckoromban! Hát így dobáljatok máskor! Így zavarjátok a vizet! Vigyázzatok, legközelebb a körmötökre nézek!

      Mi csak álltunk, néztük szemlesütve a fűcsomókat, reszketett a lábunk, néhányan már szipogtak. Aztán végül utoljára ránk nézett.

       — Biztosan nem tudjátok annak a nyurga kölöknek a nevét, aki kicsúszott a kezem közül?

Összenéztünk. Kelemen már könnyeivel küszködve szóra nyitotta a száját, de Bányai elévágott.

— Nem! — mondta dacosan.

— Akkor jó. Most pedig takarodjatok a szemem elől, és meg ne lássalak benneteket még egyszer kövekkel a kezetekben!

      Gyorsan elmúlt az a nyár, legalábbis ami még hátra volt belőle, aztán az az év is hamar sátrat bontott. Nyaranta néha lenéztem a Tiszára, és gyakran láttam Éling bácsit a folyó partján ücsörögni. Egyszer összeszedtem a bátorságom, és átköszöntem neki. Ő bólintott, és intett három ujját magasba emelve. Attól a naptól fogva mindig köszöntünk egymásnak.

      Furfangos halász hírében állt, nagy türelemmel és szakértelemmel fogta ki a legszebb pontyokat a Tiszából. Türelemmel, mert a pontyhoz türelem kell, Éling bácsi meg értett hozzá, ült és csak várt, és várt. Az alkalomra várt.

       Aztán egy nap nem ment ki többet a folyóhoz. Azt beszélik, hogy sírva halt meg, neveket suttogva. De ez persze legenda, unatkoznak az emberek, és különböző különös történeteket találnak ki maguk és mások szórakoztatására.