A magyar születésű olasz költőt, Tomaso Kemenyt egy minden kétséget kizáróan rendhagyó kulturális és nyelvi fejlődés vezette el kötetek sorában formált, sajátos költői világához. Világirodalmi ritkaság, hogy egy költő nem az anyanyelvén lesz irodalmának egyik vezető alakja — márpedig Kemeny a kortárs olasz költészet legismertebb és legelismertebb képviselői közé tartozik. Nehéz ma olyan mértékadó irodalmi folyóiratot vagy költői antológiát találni Itáliában, amelyben időről időre ne lenne jelen költeményeivel, s újabban a merész széppróza sem idegen tőle. Első kötete, a Suspense extensive o intensive (Külső vagy belső feszültségek) 1969-ben jelent meg, egy másik korai, egyébként kétnyelvű (olasz-angol) kötete, az Il guanto del sicario (A bérgyilkos kesztyűje) 1976-ban már nagy figyelmet keltett, legutóbbi pedig, a Paesaggi immaginari (Képzeletbeli tájképek) 2010-ben látott napvilágot. A közbeeső mintegy tucatnyi verseskönyv s jónéhány rangos tanulmánykötet jelzi a szerző kivételes szellemi aktivitását. Annál is inkább, mivel Kemeny az olaszországi anglisztikai tudományok egyik vezető alakja, évtizedekig irányította a Paviai Egyetem angol tanszékét, elméleti és történeti tanulmányai a nemzetközi tudományos élet fórumain rendszeresen megjelennek. Egyben az angol irodalom (többek között Marlowe, Coleridge, Dylan Thomas, Seamus Heaney és mások) megbecsült fordítója is, legutóbb a Mondadori Kiadó például vele fordíttatta le Lord Byron műveit.

      Több gyökerű költői fejlődése természetesen az olasz költészet körében teljesedik ki: Petrarca, Tasso, Leopardi, Foscolo, Ungaretti ösztönzése, illetve a hozzájuk tudatosan visszanyúló költői utalások Kemeny érett költészetében mindvégig nyomon követhetők. A Qualità di tempo (Időminőség, 1981), a korai költeményeket is tartalmazó Recitativi in rosso porpora (Recitatívók bíborvörösben, 1989), az Il libro dell'angelo (Az angyal könyve, 1991) mind jobban megerősítik azt a benyomást, hogy egy, az olasz költészetben sajátosan egyedülálló költői teljesítmény jött létre, amely éppen a félig-meddig kívülálló érzékenységével átélt-elsajátított olasz poézis és a sajátos, hasonlíthatatlan individuális helyzet kereszteződésében kristályosodott ki. S valóban, az évtizedekig angliai számkivetettségben élő és idegenben meghaló Foscolo költészetében és alakjában történelmi alteregóját találhatta meg Kemeny, Tasso költészetében pedig azt a mintát, amely a sóvár, felfokozott érzékiséget a nyelv végletekig kifinomított képszerűségével, zeneiségével és spirituális finomságával tudja párosítani. Nem véletlenül Tasso az a költő, aki az angol romantikusok, elsősorban is Coleridge mellett az emelkedettség, a „fennkölt”, a sublime világába vezeti.

      Ám a költő jellegzetesen polifón eszmélkedéséből a magyar szellemi háttér sem maradt — nem is maradhatott — ki. Annál kevésbé, mivel Kemény Tamás 1938-ban Budapesten született, s már Újpest-drukkernek tudta magát, amikor a szociáldemokrata pártban magát exponáló, jól ismert vízilabdázó papával és családjával a történelmi kényszer emigrációba kényszerítette. A tízéves gyermeknek hirtelen, egyik napról a másikra le kellett mondania a megszokott életkörnyezetről, a barátokról, a városról, a tájról, amelyben addig nevelkedett, s egy teljesen új közegben és nyelvben kellett megtalálnia a maga új identitását. Évtizedekről is visszatekintve a dolog nem sikerült rosszul, ám egy elvarratlan szál mindig is ott maradt a felnőtt férfi lelkében: a lezáratlan, a befejezetlen, a félbehagyott gyermekkoré. Ez a mélyen őrzött trauma valószínűleg költészetét érlelő ténnyé vált, amely tematikusan sohasem jelent meg lírájában, ám éppen annak jellegzetességét, az olasz poézis gazdag színterében is feltűnő sajátosságát minden bizonnyal alapvetően, mélyen és titkosan formálta. Legszebb köteteiben — különösen az Il libro dell'angelóban és a Melodyban — feltűnő a képi sűrítésnek, a nyelv által képezhető metaforák többszörös áttételezésének intenzitása, amely az eredendően tradicionálisnak tekinthető lírai indulatot, érzelmet, képzetet szinte az avantgárd nyelvi és szellemi szerkezetek felé tolja el. Mivel az erősen verbális, többnyire a lineáris szerkesztést követő olasz költői hagyományban ez az eljárásmód nemhogy ritkaságszámba megy, de szinte teljességgel hiányzik, régi hipotézisem, hogy azt a magyar költészeti hagyomány és nyelvi gondolkodásmód mélyrétegei működtetik a mélyben és a tudat alatt. Éppen Kemeny költészetének a lehetőségek határáig felfokozott képszerűsége az, ami a személyiségfejlődés mélyén a magyar költészet és a magyar nyelv atavizmusának tekinthető (amelyet az idős André Bretonnal való fiatalkori találkozás megvilágosodásszerű élménye a szürrealista nyelvi ihletéssel is színezett).

      Egy, a saját szellemével, képzeletével és nyelvformáló erejével dolgozó költő sohasem függetlenítheti magát a testébe kódolt zsigeri mechanizmusoktól, az emlékektől, a személyiségnek a mélyben megbújó zárványaitól. Beszédes bizonyítéka ennek ama egyszerű életrajzi tény, hogy Tomaso Kemeny a '80-as évekig nem tért vissza Magyarországra. Ma is emlékszem 1985-ös első találkozásunkra Milánóban, amikor is erről faggatva őt, megvallotta: fél a megszakadt múltjával, az otthon hagyott gyermekkel való újratalálkozástól, s csak valamifajta meghívás, praktikus munkamotívum tudná e mély gátláson átlendíteni. Nemsokára sikerült is őt egy egyetemi előadás-sorozat erejéig Szegedre csábítani, amit egy írószövetségi bemutatkozás is kísért, a görcs oldódni látszott, Kemény Tamás azóta egyre többet jár haza, alkalmi résztvevője a tudományos és az irodalmi életnek. Sajnálatos és — mondhatnám — szégyenletes, hogy egy-két régebbi folyóirat-publikációtól eltekintve költőként sokáig nem lehetett jelen a magyar irodalomban, verseskötete nem jelent meg, nem beszélnek és nem írnak róla — pedig fajsúlyos költői jelenlétével és sajátos, barbár-pannon sármjával Itáliában a magyar költészet világirodalmi horizontját is színezi. Mindemellett a magyar költészet sokat köszönhet neki mint fordítónak is, hiszen számos magyar költőt fordított olaszra Adytól Kosztolányin át József Attiláig és kortársainkig. Különösen értékes a Nicoletta Ferroni József Attila-monográfiája számára külön elkészített Flóra-versgyűjtemény, amely végre, annyi derék és tiszteletreméltó fordítás után, a költészet erejével adja vissza József Attila verseit olaszul.

      A hazai ismeretlenség jegét Kemeny nagyszabású művének, a La Transilvania Liberatának az olaszországi megjelenéssel egyidejű magyar kiadása (Erdély aranypora, ford. Szkárosi Endre, Irodalmi Jelen Könyvek — A Dunánál Könyvkiadó, 2005) törte meg. Ez az eposzi formában megírt, onírikus mű Kemény Tamás talán legmélyebben lírai alkotása, amely a hatalmas tassói eposz, a La Gerusalemme liberata mintájára kapta a címét. A Szentföld felszabadítása a reneszánsz és barokk olasz epika visszatérő, nagy ívű témája, epikai locus comunisa (közhelye), amelynek sohasem Jeruzsálem és a Szentföld tényleges, a keresztes hadjáratokra visszanyúló katonai meghódítása vagy annak kísérlete, a terület politikai sorsának vitatása adta időszerűségét — hanem a hősiesség, a lovagiasság, a nemes erények, az ellenféllel ápolt, a halál kockázatán túl is bajtársi, nemes viszony, természetesen a keresztbe-kasul szövődő szerelem (amely a sors szeszélye szerint az egymással szemben álló feleket sem kíméli meg egymástól), általában az erények kölcsönös megbecsülése képezte költői és szellemi értelmét. Megjelenik, persze, ezen alkotásokban az is, ami mindezzel szemben áll: a cselszövés, a csalás, a nemtelenség, a gyávaság — de mindezek fölött mégis és elsősorban az ember erkölcsi ereje marad mintaadó.

      Ez a ma már archaikusnak tekinthető költői alapforma adja a kihívást és a formai kiindulópontot Kemeny számára, hogy a nyelvi képzelet eszközeivel végre mélyen, átfogóan és kíméletlenül szembenézzen saját önazonosságának problémájával, személyiségének mélyéről felkutassa emlékképeit, sorsának furcsa, olykor értelmezhetetlen töredékeit, s mindezen keresztül azt az elvesztett, de nem elveszett nyelvet és kultúrát, hiedelemvilágot, ellentmondásos történelmi tudatot, amely az olasz költő identitását a magyar gyermek mindeddig töredékes emlékezetének rekonstruálásával egészíti ki. Így teszi visszavonhatatlan egésszé önmagát, és sóhajtja ki az eddig kimondatlan mondatot: „ez vagyok én”. Eposzi hivatkozása és annak külső formájára támaszkodó költői felépítése ellenére ezért is hihetetlenül lírai ez a mű: mert a líra örök témáját, a „ki vagyok én?” kérdését boncolgatja nagy költői erővel, bonyolult, összetett, de a nyelv erejével világossá tett szellemi szerkezetben, az alkotás és az emlékezés rengetegében nem kímélve sem önmagát, sem olvasóját.

      Az Erdély aranyporában szinte beláthatatlanul fölmagasított és a továbbiakban szétszálazhatatlan nyelvi-képzeleti-történelmi iker-identitástudat, a magyar kultúra és történelem zsigerekig nyúló, felszabadított emlékezetének és a személyiségfejlődés olasz kulturális és egzisztenciális meghatározottságának kettőssége, amely más kultúrák inspirációjával (elsősorban az angoléval és a franciáéval) gazdagodik, újabb nagy ívű költői munkák alapjául is szolgál. Ilyen a néhány évvel később keletkezett Una scintilla d'oro in Castiglione Olona (Aranyszikra Castiglione Olonában), amelynek nyelvi és gondolati szerkezete, ha lehet, még több szólamú és még strukturáltabb, mint a Transilvaniában. A magyar és olasz történelmi és kulturális utalások immár szerves összefüggésben jelennek meg a két tudatzóna által reflektált európai történelmi, nyelvi és kulturális dimenzió összetevőivel és részleteivel. Ezt az állandó, kölcsönös reflektáltságot jól mutatja az a sajátos — egyébként a modern költészetben önmagában nem ismeretlen — eljárás, ahogyan Kemeny a kommentárokat a költői közlés szerves részévé teszi.

      Kemeny költészetének talapzata a mítosz és a nyelv, mely két minőség együtt a lélek és a világ, az individuális létező és az univerzális szubsztancia közötti kötésként működik. A szó metafizikai funkciójának hangsúlyos fenntartása egyértelműen a korai Ungaretti költészetére utal — akár Az angyal könyve kötet Il diluvio dice (A vízözön mondja), akár a Paesaggi immaginari könyv Alla parola (A szóhoz) című verse, illetve más költemények gyakori fordulatai is mutatják. A mítosz, a nyelv és a szó koncepcionális fontosságán túl pedig a költői eszközrendszer az, amely ezt a kettős (többes) kulturális és nyelvi kötésben fogant és kicsiszolt költészetet utánozhatatlanná teszi. Kemeny költői eszközeinek legfontosabbika a komplex, sokszorosan rétegzett költői kép, amely kitüntetetten a szinesztézia logikájával épül fel. A szinesztetikus kép is mint matéria és lélek, anyag és anyagtalan, elvont és konkrét egysége funkcionál, ez érintkezteti és foglalja magában a kettős, gyakorta antitetikus szellemi és érzelmi pólusok mindegyikét.

      Ezzel a költői fejlődéssel és kibontakozással logikusan párhuzamos a mitomodernizmus poétikai koncepciójának kifejlődése a költő gondolkodásában és szereptudatában. Az egyes nyelvek és kulturális meghatározottságok mögött ugyanis a mítosz az az antropológiai közös nevező, amely eltérő formákban és motívumokkal bár, de eredendően közös tapasztalatokat és tudattartalmakat őriz a modern individuum számára. És a mítosz modern tudatának poétikailag reflektált jelenléte egy nem egyszerű, de szerves közösség részévé avatja az embert − amelyben művészetek, nyelvek, kultúrák, egyének és csoportok, különböző identitások és ihletések bonyolult harmóniában léteznek egymással.