„Meg fogok halni — mihez fogjak addig is!” — olvassuk a kötet első válaszának kezdőmondatát. Az íróinterjúk, legyen alanyuk bármily fiatal szerző is, szükségképp számvető jellegűek. Ilyen a természetük. Kitüntetünk egy pontot — a beszélgetés jelenét —, és onnan tekintünk vissza, életre, műre. Jóra és rosszra. És talán előre is nézünk, de ami arrafelé van, inkább a vágyak terrénuma, nagyon bizonytalan, beszélni róla alig s aligha lehet. Ami biztos belőle, azt az idézett mondat bőven magában foglalja. És egyben ki is meríti. Sokkal több teret egyik beszélgetőtárs sem szentel neki, hiszen az interjú elsősorban az életről szól. A valamiről, és nem az elkövetkező semmiről.

Jelen kötet esetében a „valami”, amiről a beszélgetések szólnak, mindenekelőtt az irodalom közegében keresendő. Ez nem jelenti azt, hogy a téma csakis az irodalom lehet — a kérdezés és válaszadás nézőpontját mindazonáltal minden esetben ez jelöli ki. Nyilván sok mindenről képes beszélni egy ember, sok dologról van tapasztalata és véleménye. Bármit mond azonban, az írásai okán tarthat számot érdeklődésre. A költőt a műve minősíti: ez teszi minőséggé, ez teszi érdemessé arra, hogy mondandója nyomdafestéket lásson, hogy azt folyóiratba és könyvbe szerkesszék. Ezzel nem állítom azt, hogy a beszélgetések legfőbb tétje az, hogy általuk jobban értjük a műveket is (bár ez is elképzelhető). Az életművet és a szerzőt (avagy a szerzői imágót) ugyanakkor jobban fogjuk érteni, illetve, és ezt feltétlen elvárásként fogalmaztam meg a könyv kinyitásakor, a világ némely szeletét is jobban szeretném érteni azáltal, hogy a tizenkét költő gondolatait megismerhettem róla. Ez az elvárás különböző jelleggel és mértékben, de teljesült. (Ám szükségesnek érzem megemlíteni a kötet gondozatlanságát: méltatlanul sok korrektúra-hibára bukkan az olvasó. Ezeket hasznos lett volna kiszűrni, hogy a mindenek fölötti igényesség ne csak a könyv belbecséről legyen elmondható.)

      Bedecs László a Parnasszus szerkesztőjeként tizenhárom költőt keresett fel azzal a szándékkal, hogy beszélget velük, a róluk szóló folyóiratbeli összeállítás részeként — tizenketten el is fogadták a fölkérést. Az elkészült, megjelent beszélgetéseket gyűjti egybe jelen kötet. (Juhász Ferenccel nem jött létre a találkozó, ám ő sem hiányzik a könyvből — Bedecs azt találta ki, hogy adott témakörök szerint a költő korábbi interjúiból szemezget válaszokat, és ezt adja közre. Kreatív megoldás, mely ráadásul filológiailag is hasznosítható, de természetesen érdeklődésünkre nem olyképp tarthat számot, mint a többi szöveg.) A kérdező pozíciója mindig sajátságos, az egyensúly, melyet tartania kell, kényes: fontos, hogy a kérdezett a bizalmába fogadja, hogy merjen neki olyan dolgokat elmondani, amiket máskülönben megtart magának. Illetve, az esetek nagy többségében nem is arról van szó, hogy mer-e elmondani valamit, hanem hogy egyszerűen kap-e hozzá kedvet, hogy képes-e a kérdező kellő szellemi inspirációval szolgálni számára. (Ezért valószínűleg lényegesebb az, hogy a költő tisztelje, mintsem hogy kedvelje az interjúkészítőt: egyenrangú és autentikus szellemi partnerként kell elfogadtatnia magát, ha ez nem sikerül, akkor a kérdések egy része nem hullik termékeny talajra.) Bedecs ebben nagyon jó: felkészültsége és empátiája rendre megalapozza a kívánt viszonyt, ám kíváncsisága mindig nagyobb, mint tudása — nem akar semmit a beszélgetőtárs szájába adni, olyankor is csak kérdez, amikor nyilvánvalóan ő már pontosan tudja a választ; amikor pedig saját tudatlanságát leplezi le egy kérdésben (ez esetenként szimulált nemtudás), annak érdekében teszi, hogy ösztönözze a szerzőt az kifejtettebb magyarázatra. Ugyanakkor, és Bedecs ezt is különösen jó érzékkel alkalmazza, egy-egy ponton szükség van a provokatív visszakérdezésre, a kételyre, a finom kötekedésre, a vitapozíciók vállalására. Ezt csak akkor lehet megtenni, ha a felek valóban partnerek, ha föl sem merül, hogy bárki kényelmetlen helyzetbe kerülhet — azaz, ha megvan a bizalmi kötelék. A legtöbb esetben megvan, vagy érezhető, hogy egy pont után kialakul (Rakovszky Zsuzsát például nagyon nehéz föltörni: az az olvasó érzése, hogy az első néhány, némiképp szűkebb érdeklődésre számot tartó privát kérdésen azért kell szükségképp túlesni, hogy a kiváló költő-író aztán bátorságot kapjon egy-egy markánsabb megnyilatkozáshoz is).

      A kötet egyik legnagyobb érdeme az lehet, hogy a megkérdezett művészeket semmi sem fűzi szorosabban össze: sem koruk-nemzedékük, sem poétikájuk, világnézetük, még talán kánonbeli helyük sem föltétlen. Ám épp emiatt nagyon kevés az ismétlés, és kifejezetten színes és érdekfeszítő a tematikus tér: a kortárs magyar líra legkülönbözőbb régiói tárulnak elénk, a teljesség igénye nélkül, de különösebb hiányérzetet sem keltve. (A fiatalabb generációk ugyan nem szólíttatnak meg, de ez érthető: a Parnasszus folyóirat megfelelő rovata — Centrum — már jelentős, többszörösen bizonyított életművek föltérképezésére vállalkozik.) Bedecs pontosan tudja, kit miről érdemes faggatni, és azt is, milyen módszerrel. Rendkívül izgalmas szembesülni azzal, ki miképpen viselkedik az adott helyzetben — van, akinél az ego látszik némiképp gátlástalanul eluralkodni a beszélgetésen, érdekes és paradox módon talán azoknál, akik különböző okok miatt máskülönben visszahúzódóak. (Félreértések elkerülése végett: jelen írás reflexiói a beszélgetésekből számomra kirajzolódó költő-imágókat érintik, s ezzel nem kívánok a magánszemélyekről jellemzést adni — úgy gondolom, hogy a személyiséig megismerhetősége egy ilyen típusú beszélgetőkönyv által igencsak illuzórikus.)

    Marno János mondataiba beszüremlik a (vélt) mellőzöttség miatti megbántottság és a véleménynyilvánítás lehetőségének öröme — mégis ő az, aki talán a leginkább zavarbaejtő és egyben legpontosabb gondolatokat fogalmazza meg a költészetről. Nagyon erős felütése a kötetnek, magával ragadó beszélgetés esztétikai szempontból − a vers testéről, József Attiláról, a költészetről mint „diktálmány”-ról. „Szóval a tökéletes vers nagyfokú hasonlóságot mutat a tökéletes élettel: hirtelen, valahol, mindig kimúlik. Kiesik a(z élet-halál) versenyből.”

     A Tandori-beszélgetés bátran odacsatolható a költő életművéhez — a válaszok egy része nem értelmezhető könnyebben, mint egy-egy Tandori-próza, túlzottan sok támpontot nem adnak. De az ő esete valóban különleges: valahogy úgy tűnik, számára a privát élet (és mítosz) a minden, oda gravitál minden gondolat, és mivel ez a művekben lényegül át, aligha van tere egy ilyen beszélgetésben másnak, mint a művek megismétlésének. Jóllehet, megtudtam, hogy Szpéró veréb „nem kedvesebb, mint a többiek”. „Mind nagyok voltak, nagy lelkek.” Bedecs László egyébként elemében van, Tandori Dezső monográfusaként mindent tud a szerzőről, amit lehet és érdemes — a beszélgetés heroikus − bár néha szélmalomharcot idéző — kísérlet e tudás termékenyítésére. E viszony lehetővé teszi azt is, hogy ne kelljen túlzottan udvariaskodni: Bedecs egy ponton bizony megjegyzi, hogy: „Már ne haragudj, de a kártyás könyveid kifejezetten olvasóriasztók, nehézkesek, néhol már unalmasak.” Tandori ezt többé-kevésbé jóvá is hagyja − azt már kevésbé, amikor a kérdező a fordítások pontatlanságát, áthangolását firtatja. „Virginia Woolfnál majdnem teljesen hű voltam”, mondja, és érdekes ez a ragaszkodás, hiszen mi nagyon másképp tudjuk, például ebből a cikkből. Szép pillanata a beszélgetésnek az, amikor a madarakról van szó: „Sokunknak a madár: ének. Örömünk kifejezője.” Tandori utal egy Julian Huxley-versre, Kosztolányi tolmácsolásában, és a következő kérdésben Bedecs visszatér rá, megkérdi, tudná-e idézni a beszélgetőtárs − Tandori tudná, és szerencsére elolvashatjuk: „Nincs bennük ábránd, gondolat, se bánat, / az égbolt szárnyas érzelmei ők, / örök jelenbe örök repülők.”

      Van, amikor nagyon jól érezhető, hogy a beszélgetőpartner elsősorban adni szeretne − nem önszínrevitel a célja, a beszélgetés számára nem az önkifejezés tere, hanem bizonyos témákhoz szeretne érdemben hozzászólni. Ez a téma lehet akár a saját gyermekkor is — nem mindegy azonban, hogy az erről való beszéd oly módon történik, hogy az egy priváttörténet jelzésszerű, nehezen hozzáférhető fölidézése marad-e, avagy ennél jóval több tanulsággal szolgálnak e történetek az olvasónak. Borbély Szilárd személyes tragédiájának egyetlen momentuma sem olyan, hogy azt éreznénk, illetéktelenül leskelődünk — a megrázkódtatás, amelyben részesülünk, nem a kukkoló perverziója, hanem leginkább a művészet katarzisát idézi. Borbély nem beavat minket a titkaiba, hanem a megértés lehetőségeivel és korlátaival szembesít. És e pillanatban már nem kizárólag egy kegyetlen falusi gyilkosság részleteiről, hanem a szentség megtestesüléséről gondolkodunk. És mindig a nyelvről is. „Mert Isten csak az emberi szavak által tud beszélni, csak ha az ember hangot ad neki, ha mi kölcsönzünk nyelvet Istennek. Hisz Isten nélkülünk, emberek nélkül, ezen a földön végtelenül erőtlen és elesett, akárcsak az ő angyalai.” Nyugtalan és kényelmetlen belátásokban gazdag ez a beszélgetés, emiatt válik felkavaróvá. (Az irodalom fájó, felkavaró kérdéseiről Takács Zsuzsa beszél még nagyon érzékletesen.) Fontos mondatokat olvashatunk a költői nyelvről is: „A líra olyan tudásterületről tudósít, amelyet a tudományok nem tudnak elhódítani tőle. Van valami elemi, mással nem helyettesíthető tudás, amely csak a versbeszéd segítségével mondható el.” S kimondja azt is Borbély, hogy „a művészeteknek a társadalom kérdéseivel aktív és kreatív módon kell foglalkozni; a jó művek egyébként óhatatlanul ezt teszik” — se ez szépen összecseng például Csoóri Sándor álláspontjával, még ha más irányból jutnak is el oda. A másik különös találkozás a két interjú között a „sors” fogalmának használata — valószínűleg nem pontosan ugyanazt érti rajta Borbély és Csoóri, mégis, izgalmas, hogy (végül) mindketten ebben a szóban találnak rá valamiféle megoldásra.

      Vannak olyan motívumok, melyek finomam behálózzák a szövegeket: ilyen például a „falu” hanyatlásának problémája — más-más módon, de előkerül ez Csoórinál, Bertók Lászlónál, Oravecz Imrénél, Ágh Istvánnál (utóbbinál Bedecs enyhén polemikus hangnemet üt meg a kérdésben). De az „ihlet”, avagy az „idő” nagy témakörei is olyanok, melyek kapcsán több helyen is értékes reflexiókhoz jutunk. Gergely Ágnes áramütéshez hasonlítja az ihletet, Rakovszky Zsuzsa pedig szinte felháborodottan reagál Bedecs azon megállapítására, mely szerint „erősen hisz az úgynevezett ihletben”: „Hinni olyasmiben kell, amiről nincs tapasztalatunk, márpedig az ihletet meg lehet tapasztalni.” A műfordítás kérdésköre is sokszor visszatér, legmélyebben talán Tornai József megy bele Baudelaire-fordítása kapcsán, hosszan értekezve arról, szerinte miért hiteltelenebb, bár szebb a nyugatosok Les Fleurs du Mal-ja (A romlás virágai), mint az eredeti, illetve saját átültetése (A rossz virágai). „A magyar nyelv tömörebb, mint a francia. Megértem én, hogy valamit hozzá kell tenni, hogy meglegyen az alexandrin. De azért mégsem kellett volna szecessziós költőt faragni Baudelaire-ből.” Tornai szerint verset csak anyanyelven érdemes írni, mert „a vershez szinonimák kellenek”, illetve csak itt érzi az ember, „meddig mehet el, mi az, ami még belefér a szabályok megszegésébe”. Oravecz ezzel szemben úgy véli, „az ember talán szabadabban ír idegen nyelven, mert, mondjuk úgy, kevesebb alternatíva közül kénytelen választani, de ettől még ugyanolyan közel kerülhet a céljához, mint az anyanyelvén. Mert hogy magyarul sem tudjuk sohasem megírni azt, amit szeretnénk.”

      Mindegyik beszélgetés szolgál apró, de emlékezetes észrevételekkel − Ágh István a szigligeti alkotóházat eleveníti meg, Bertók László a pécsi irodalmi életet és a Jelenkort; Kemény István a nyolcvanas évekről, a konzervatív anarchizmusról és a fülszövegírás természetéről, Tornai József a népművészetről és a táplálékláncról szól. Takács Zsuzsa elegáns, szerény bölcsessége ezúttal is lenyűgöző − minden szakaszát élmény volt olvasni a beszélgetésnek. „Ahhoz, hogy önmagunk maradjunk, nem kell azonosnak maradnunk régebbi énünkkel, sőt, a legbelső énünket fenyegető legfőbb veszély éppen önmagunk korai sémába öntése”, mondja.

      Amikor Bedecs ráérez egy-egy beszélgetőtárs vesszőparipájára, rokonszenves alázattal, de kitartóan halad végig az adott szálon — csak akkor keveri le a lemezt, ha már biztosan lejárt, vagy ha a költő valami miatt nem kívánja tovább hallgatni. (Csoóri Sándornál például többször nekifut, hogy kiszedje belőle, miért romlott meg pontosan a barátsága Konrád Györggyel — de a második kitérő, vagy túlzottan rejtjeles válasz után nyilvánvaló, hogy erről többet, mást nem fog mondani. Ez annál inkább sajnálatos, mert „Csoóri” és „Konrád” nemcsak magánszemélyeket jelölnek, hanem fontos értelmiségi csoportokat is reprezentálnak egyben.) Olykor olyan dolgokra is rákérdez, amelyekre sejthetően nem érkezik túlzottan termékeny felelet — Csoóri például vélhetően nem a posztmodernről és a „mediatizált világról” fog a leginkább revelatív módon beszélni (ami be is bizonyosodik), de az sem biztos, hogy minden női szerzőnél pedzegetni kell a — Bedecs szóhasználatával élve — „divatos” feminista nézőpontot.

      Kész tehát megannyi leltár — tanulmányozni őket inspiratív szellemi kihívást és számtalan tanulsággal bíró kalandot is jelent. Egy-egy szövegrészlet ráadásul a szépirodalmi művek olvasásakor tapasztalható ön- és világmegértési kockázatot is magában rejti — ennél többre pedig, azt hiszem, nem is lehet szükségünk.