Berka Attila

Maigret-re várva 

Ráérősen aukcióznak a galériások, pedig hamarosan érkezik a vonat, Maigret vonata a Tiszaira, és még el is kellene jutni odáig, csakhogy egyre nő a láz, árverezik az árverést, aki többet ígér, kikiálthat, kérhet téglát, gerendát, falat, házat.

     A százados az utolsó sor utolsó székén ül, néz, hallgat, megfigyel, pedig neki már rég a Tiszain kellene várakoznia, üldögélhetne a restiben, ráadásul Maigret-nek nincs mobilja. A százados se szereti a mobilt. Repedezett jobb kézfejére tekint, amikor körülötte licitálnak, ettől a rengeteg izgága, nyerni, birtokolni akarótól megfeszülnek az ujjai, ökölbe gyűrődnek, akkor inkább a külvárosi vesztesek, akik meg, persze, de mindegy.

      Maigret-re várni a pályád csúcsa, mondta reggel a századosnak a felesége, ő ugyanis olvasta az összes történetet. Nagy rajongó, ez az egyetlen, ami leköti, amúgy egy dühöngő őrült, egész nap csak ordibál és üvölt mindenkivel mindenért és semmiért, és csak a Maigret-kre nyugszik le, kikapcsol, akár valami robot, csak olvas mozdulatlanul, ül mereven, amíg tart a szöveg, csend és nyugalom van a lakásban, a házban, sőt, az egész városban. Amikor az asszony először az életmű végére ért, a százados rémülten gondolt a jövőre, de gyorsan kiderült, nincs mitől tartania, felesége újrakezdheti, újrakezdi az olvasást, rég elfelejtette a korábban olvasottakat, azóta pedig már a sokadik teljes körön van túl, a rendszer működik, teljes egészében működik. Hogy cserélni kell az ágytálat, hogy száraz, apródarabos ételeket kell készítenie, hogy több szívószálat a szájba, mert legyen kávé, víz, tea, kóla - de legalább élni lehet, zavartalanul tenni a dolgokat, vidáman, talán boldogan.

     A százados épp időben ér az állomásra, a napszemüvegesek, a nagykabátosok, a bőrdzsekisek és az egyenruhások már mind ott vannak, a vonat érkezik. A százados a peron felé indul, megigazítja a ruháját, és emeli a fejét, a tekintetét, fel a földről, egyre fel, már az eget is látja, és, amikor Maigret megjelenik az első kocsi ajtajában, szétárad benne a büszkeség, hogy ez a méretes kitüntetés, mely senki mellkasán el nem férhet, őt illeti.

Deák-Takács Szilvia

Nekemő

Neki én kedves, nekem ő drága. Viszonyulunk.

     Mondom neki, neki épp, jöjjön ki velem, nézzünk fel, minél feljebb, annál romosabb, kopott belőlünk rendesen, egymást koptattuk, vagy inkább én őt, aki nekem drága. Jellemző, mondaná, hogy a kopottal kezdem, észre azt veszem, ami veszendőbb, pusztultabb, amit sajnálok, menteném.

     Ikszelj ki, futnom kell áruházba, takarékpénztárba, vár az ételbár, herbateához kell jutnom, ciklámen és sárga erkélyeken állnom, onnan néznem a pusztultra, onnan, ahol a legszebb, vágyjak el, várjam meg, hogy sötétedik, ne tudjam kivenni a miskolcziban a zét, zéró, nekem ő drága.

     Kiveszek egy erkélyest, magasan, oda várom majd, csak várom, szólni nem fogok, hogy jöjjön, a várás a szép, rothadó galambtetemet bámulok az íves balkonról, villog az óra-ékszer, a galamb szemei helyére villan felváltva, zavaros szagok érnek el hozzám, az óra ugyanannyit mutat, semmi rendhagyó, holnap ugyanez, nekem ő drága.

Fodor Tünde

Szólít

A kiálló részek.

Azok tűnjenek fel először. Kiállásukban is szépségük, ahogy hajlik, virágul és lágyul a vas, a kő. Vegyem észre a hiányokat — a már seholsincs cukrászdát, Rorárius volt a neve, s Rácz a Kávéházé.

     Lássam meg azt a balkont, érezzem újra tenyerem alatt a vas hűs porladását, a leomló festék szúrását, piruljak el, mert eszembe jut a beszélgetés a női rüsztök titkairól. Nevessek hangosan, s mondjam, nahát, mikor megpillantom az órát a Villanyrendőrnél. Vegyem észre az angyal nem múló szépségét a málló falon, az erkély kövének keletcsipkéit, képzeljek a piros ablakkeretek mögé ledér nőket, pixisből kieső férfiakat.

Legyek mások számára vicces, amikor azt mondom, az utcáról beugorhatsz az édenbe, ahol talán fényt is kapsz, négyötvenért. Akarjak egyszer egy pink erkélyt.

Tűnjön fel a díszes-színes ornamentika szecessziós jólbujálkodása a hűs klasszicizmussal. Hogy rövid az út a Takarékpénztártól a Játék Dzsungelig. Hogy az univerzum igenis belefér egy könyvesboltba.

     Akarjam Széchenyi utcák, Déryné utcák fénylő koppanását az éjszakában, ahogy a Szinva partján a néma sétát a majdnemkülvárosig.

Lássam be, fontos a minőségi borkóstolás és az aranyozott képkeret az élet elviseléséhez. Dúdoljam másként a dalt — ütött-kopott falak közt lépkedek, kevés a hely, ahova léphetek. Hagyjam, hogy szólítson ismét, megint és mindig. Hogy a kiálló részem legyen.

Puskás Balázs

séta közben

amit minden nap látunk, láthatatlan marad. elmegyünk mellette, meg se nézzük soha igazán. háttér, ha fotó, homály, ami előtt történnek a dolgok, ha emlék. akadály, amit folyton kerülgetünk, hangulati elem, ha nőt sétálni. az érzékelés küszöbét nem lépik át. csak azt tudjuk, hogy vannak. és zavarba jövünk, ha előtérbe kerülnek. önnön figyelmetlenségünket tükrözik. a mindennapok vakrepülését.

ami hiányzik, ha nem látjuk, fontossá vált valamiért. kényelmetlen érzés, elmenni az űr mellett, amit hagy maga után. hirtelen minden szeglete beugrik. az események, amikhez köze volt. az ételek, az italok, a csókok és a nevetés íze. persze az is elég, ha csak megváltoznak. bizonyos értelemben az is pusztulás. tudni, hogy már biztosan nem hozható vissza, ami eddig se volt az. a változás is szembenézésre kényszerít. láthatóvá teszi az időt.

amit szeretünk, nagyon tudjuk utálni is. minden egyes hibáját ismerjük. honnan látni kevésbé előnyösen, mik a gyenge pontjai. közel lenni valamihez kockázatos. az érzelmileg bevonódás kényes dolog. úriember ilyenről nem is beszél. nem hoz vele zavarba senkit. megállapít csak magában. nem hódol be egyetlen érzésnek. nem hazudik. tudja, hogy amit minden nap szeretünk, nem is szeretjük igazán.

Székelyhidi Zsolt

Képharapó

Ide most tényleg az űrből kell jönni. Rálátni a városra, előbb olyan felülről, amilyenről igazából nem is kivehető. Csak egy falat a menzatányéron, csak a kék, meg a fekete és zöld jelzik, hogy valami akad a lencsevégre, de csak majd, most nyugi van és csend, az űrszélben.
Fúj és zúg, amikor beérsz Miskolc felett a légcsőbe, rászorítja a levegőt a hajószélekre és bemelegíti, a hőben vöröses árnyalatot kap a zöld, a kék, le kell vennem a sisakot. Átlátok Miskolcig az izzáson, a város olyan, mint egyetlen épülettető, zuhanok rá a nagyteraszra sebbel, lobog a levegő. Ezen a tüzes ponton képzelem el magam Baranyai Zolinak.
Míg leesek, képeket harapok a várostetőből, hogy majd, amikor az utcára kerülök és kihűl a hajótest velem együtt, értsem a fentet a lenthez, az oldalszéleket az előtthöz, a hátsókat a külsőkhöz képest. Mennyi fenti képet fogok a kamerába, kavarog a fejem, ahogy a hajó forog, kíváncsi és Baranyai Zoli vagyok egy személyben.
A képharapás, mint a gyűjtőszenvedély lélektanilag. Vajon információt gyűjt tényleg az ember vagy a gyűjtés maga a lényeg, a szerzés, bekebelezés? A megértés mennyire játszik szerepet vagy tényleg csak egó a művészet és semmi más, nem a nyitottság, hanem pont a rázáródás bűvköre? A közelítéskor kapott támpontok már mind a semmibe futnak szét.
Rázuhanok a tetőre, mire megérteném egyáltalán a fotós-álláspontot, a puffanás miatt járókelők állnak meg és néznek fel, mielőtt elfelejtenének.
Baranyai Zoli (aki most én vagyok) válasz helyett kiszáll a gépből és lefotózza, ahogy túlélte az esést. Majd lemegy és lefotózza, ahogy minden egyes épületre ráesik, onnan a betonra, az utcára zuhan és feláll lefotózni, ahogy azt is túlélte, mindent túl, mindenen át, mindegyik sarkon túlélő ez a típus, mindig talpra érkezik és egyik kezében és egyik szeménél mindig a kamera vár a falatharapásra. A pillanat, ahogy ezt tudjuk is, mindig adott egy jó örökkévalósághoz.