Ruhám szélébe kapaszkodtam
így a félelem kézzel fogható,
egyszerű lett és tiszta minden,
– fázva simult a földhöz a hó –

minden ami rólad és rólam,
hogy ennyire idegenek vagyunk,
és úgy szeretsz, jó úgy vagyok hozzád,
mint aki minden mást megunt.

Te még (mintha nem volna mindegy),
megkötöd a sálam. Hallgatok,
nap süt, nem érted amit mondtam: tél van,
harmat voltam és már dér vagyok.

Látod, ez a reggel. Tárgyak
árnyéka – lassan mozdulok.
Tusoltam. Fáradt is,
jószagú is magamnak vagyok.
A tükörben egy férfi öltözik.
Nézem vizes hajam – a haját.
Hogy álmomban egészen rövid volt,
emlékszem. És az erkély előtt messze, lenn a fák
– inkább mi voltunk magasan. Amíg
hűlt a teám, melegedtem a fényre állva,
tusolás után kijöttél – éreztem jószagod –
válladon fény csíkja, ruha pántja,
beszélni kezdtél, hallgattam, néztem
a melled, talán mondtam is, hogy szép,
helyettem is mosolyogtál, szél lett,
„ölelj meg, fölébredek, mire egy pulcsit hoznék.”
Otthonosan mozogsz álmaimban.
Teám kavargatod, érted
fájdalmaim, hátamon
az anyajegyeket. „Mennyi vércsepp.”
Készülődöm. Majd reggeli fény simogat,
helyetted: csendben, pontosan. Indulás-
kor a szobában a tekintet,
ablakkeretnek ütődő darázs.
Az a ruha a földön, lehetne a tiéd is.
Ezt nem felejtem el és nem gondolom tovább.

Nem szökhet. Senki. Sétálhat, buszra szállhat.
A buszról, mint a szemedbe, nézheti a Dunát.

Rólunk van szó. Megint. Hogy úgy hagytalak el,
mintha csak elejtenélek ügyetlenül. De nyugodj
meg, ősz van, amit ilyenkor elejtenek: helyére kerül.
Mint egy beváltott fenyegetés, itt az évszak.
Vicc ami komolyra fordul: te kire gondolsz, szeretkezés
közben? És a végén, hogy bárcsak más lennél, tényleg
azt kívántam. Hogy hozzá ne legyen közöm. Azt érezzem.
Aki úgy kellett „mint a levegő” – kilélegezzük. Majd a falhoz
dőlök néha, mint valaki vállához, hogy ne legyek
olyan egyedül. Mint itt a kertben. Ahol a szél, akár a tengeren,
sós, hűvös. Mint az arcod. Szeretkezés után, sírás után.