Elrobogott szegény üres tekintetével
tudtuk jól hova fut merre szalad
szaladt bizony haza a mamához
aki mézet csöpögtet – ha kell – valagába
rútul bántunk vele; ez a keresztre feszített igazság
de bánjuk bűneinket
mint hóhér az akasztást

A csöndet nem ismeri
Pengeéles szavakkal metszi
a köztünk restelkedő teret
Karvalyorra kivájja szemem
már csak belül építkezhetek
szorgoskodnak köröttem a kövek
építkezik Kőmíves Kelemenné
a kőművesek menekülnek
A fal feláll
A karvalyok hiába
csákányozzák csőrükkel
a szoprán falakat
sosem vájhatják ki
falfehér titkukat

Felnézett a pápaszemes manus
mikor bemutatkoztam
(tudom kicsit ragacsos a nevem
időbe telt mire elszopogatta)
a lusta fénybe mártogattam arcom
szemem úgy hunytam le
mint egy ábrándozó angyal
valahogy viszketeggé tett
a köztünk feszülő pille-csönd
hát megvakartam a karomat.
Legközelebb, ha, még, egyszer, újra
majd lökök neki egy nevet
ami zamatosabb