Az írás tükör.
Belenézel, néz vissza egy ökör,
Vagy néz vissza esetleg egy bika,
Ama legszebb bikák legszebbike,
S hogy tele, vagy ürességgel tele,
Kiderül majd, csak jól bámulj bele:
Való’ világ... éggel a tetején,
És benne én,
Aki nagyjából, mégis, úgy hiszem,
Inkább nem is menne bele ilyen
AJ és JA közötti hiába-
Valóság/igazság polémiákba.
Lódít/valódit vagy való/csaló,
Mindez csak tiszta költészet vala.

Költő vagyok – mit érdekel stb.,
Concretan így nem jut eszembe. Semmi
Érdekes nem jut erről az eszembe,
K. (is) vagyok, mással, úgy lehet, szembe’,
Mert verset írok, más meg nem ír verset,
És pénzt kapok érte, nem is keve(r)set,
Kérdik a véleményem, és én vélek,
Tananyag lennék, noha, asszem, élek,
Megjelenik a nevem, írnak rólam,
Elismerik, úgy kell vennem, valóban,
Amit csinálok, díjakat arat,
És lehet, hogy mindez csak kirakat,
Minden hiúság, no de hát, fiúk,
Álljon elő, aki nálam hiúbb,
Ki magában egy másikat nem ápol,
Mikor hívják, el (nem) megy hiúságból,
S ha nem hívja kutya se már vagy még,
Ne gondolná, hogy nem lesz így elég,
Hogy semmi nem elég, nincs annyi díja
A nagyvilágnak, hogy ne volna híja.
„Vagyok”, „belőlem”, „rólam”, „énvelem”,
Ez így együtt elég veszélyesen
Hübrisz-közeli helyzet, ezt tudom jól,
De rosszból a sok árt, a sok a jóból
Vagy á(rt) vagy bé(rt), attól függ. Concret’ tőlem,
Csak hogy elegem van vagy nincs belőlem,
Mégis simán mondok ilyesmiket,
És meg se látszik rajtam, úgy lehet,
„Rólam”, mondom, és te simán veszed,
Hogy így élen van tartva a beszéd,
Épp ebben a veszélyes tartományban,
Úgy jár körül, zúg, mint a villanyáram,
Magy., ha a szó „mint költőről” esik
Énrólam, győz az én, a szó veszít,
Nincs alku – pont ez az én legyen boldog,
V. legalább v.hogy haladjanak a dolgok,
S ha verset írok, én fogom ceruzámat
Vagy mi a bánat’t.
Van külön én. Szintaxis és szavak,
Írok, s mintegy összeállítanak
(Például le van írva 5x3
Én, én magam írtam le, ha jól látom)
Engem. Néha nem. Néha, egyszer-kétszer,
4x vagy 7x, ha arra nézel,
Egy mintha-rám-hasonlitó alakra,
S csak az a kérdés, miért hagynám abba.
Pedig nem szoktam hozzá, hogy mi van,
Olykor csak nézek, mint a filmszínház,
Megfordulok és bámulok felém,
Hogy miről is van szó, ki az az én,
Ez a csip-csup igazzal nem törődő,
Sok mindenfélébe beletörődő
Már-alakulat, még-alakulás,
Ez a pont-így-van, s nincs-cserébe-más,
Azt, hogy mi ez a boldog-oktalan,
Legbiztosabban legbizonytalan’,
E legváratlanabbul feltörő,
Magát mintegy letiltó nagy erő,
Visszafogandó visszafoghatatlan
Vak örömérzés, boldogság-katlan.
Na jó, ez nyilván túl sok. Olykor rátér,
-- Mert van az én egy „lélektelen fráter”?
(Anyukám fordulatja) – valami
Gép, alig-bírható, nem-hallani,
Bennem
Aversgyártásra. Beüzemeltem.
(Mind mi’ szép, ám most az én lelkes Egy
Aludni megy.)

Írással
Kapcsolatos kijelentéseket
Kellő reflexióval akárki tehet.
Nem tudom, hogy’ kell. Ez egy kijelentő
Mondat, némiképpen alulra fentrő’,
Nem tudom és teszem, és nem hiszem,
Hogy nem a legmegnyugtatóbb üzem,
Így legalább már (nem?) tudsz ezt meg azt,
Egyfajta bázis, itt nyugton maradsz,
Nonumque prematur, kiülöd végig,
Ülsz in annum 9(x9) évig,
Vagy nyugodtan kitörsz. Vagy izgatott’.
Magad vagy ott.
Így bárkit felcserélhetsz bárki mással.
Hát, rendben, kicsit pszichologizáltam
Itten. Ezt is, mint bármit általában,
Aranytól vettem, majdnem egy az egyben.
Hallgatni A. Vegyél Aranyt direktben.

Sohasem gondoltam, hogy nem lehet
Rendes kérdésre rendes felelet,
Azt, hogy az igazság majd elvakít,
Hogy én mondom meg neked a tutit.
Olvastam szintúgy pár száz kötetet,
Egy pár száz Legvidámabb Nem Lehet-t,
Meg csak nem rontott. Lehet, zöld vala,
Olyas itt-a-vége-fuss-el-vele-
Szerű darab, de jól mulattató,
Prímán mulatsz, ha nem vagy túl tahó.
Aranytól, lehet, vártak mindenfélét,
Költő-leány-bor, elejét, a végét,
Szerelem… régvolt, úgymond. Ennyi (44) éves,
Hát, nem sok pinát nyalt, akármi édes
Emlék,
Nem oly szagú volt, mint a nyomdafesték.
De a haza… na jó. A te hazád
Meg az én hazám is, apánk faszát,
S egyéb hason’ gyöngédséget nekünk,
Kik hont ma is ordítva szeretünk,
Ki a hazáról mond, mondja, nagyot, sokat:
Csak rajta! Nem hiába kurjogat,
Kertitörpék ugrándoznak csak rajta,
És bírja aki marja,
Hazudoznak, visítnak, mint az állat,
Hogy összegyűl a nyálad.

Állok a Dunánál. Csak kitalálom
József A. s Arany után. Nem nagy álom.
Állok (legyen: ülök) a pesti rakpart
Lépcsőjén. Halott víz. Minden hal meghalt,
A folyó vasszagú, vas és olajfolt,
Benzinszag: ez most ez. Egykor olyan volt,
Felleg s hegy által a menny kékje csorba,
A nap most szállt le a városmajorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot – idézzem tovább?
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Smaragd tó – túlzol, kisöreg – olyan,
Nem legyintette szellő s fecske szárnya,
Mélyén lüktetett forradalmas árja,
Felszíne tükör, és abban némiképp,
Vacak tévén rossz minőségű kép,
Málló, szétlőtt, összekent házfalak,
Az utcán por. Emberek, nem vadak,
S így tovább. Zúg az autók egybenőtt
Sora: erősebb, gyorsabb, meglepőbb,
De ne lepődj meg. Gyengülj le. Csak lassan.
Nyugodtan engedd, hogy az egész hasson,
És írj le 1 szót. Írd eleve át,
És hajítsd ki valahány harmadát,
Ha írsz, javítsd át, húzd át, írd fel újra.
Szívig érjen. Hagyd, hogy a szíved szúrja,
Belülről ki. Valahogy átmegy rajtad,
Ha el nem felejted. Ha el nem rejted.