El_+maradás
Marno János

„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Marno János
56
"Akasszátok fel a kabátokat!"
Nárcisz kezeslábasba búvik
s sálat teker a nyaka köré,
október nyirka mocsok kövér.
Kezét az ujjába dugva hátul
sétál az Alkotás felé,
meg is fulladhat, mire felér.
Mint akit székéhez kötöztek,
köpje csak ki, ami még benne;
lehellete sárgás fehér.
Kilépne hát a rím kedvéért,
azért tudniillik, hogy ne fázzon;
mint régesrég a mozivászon,
úgy sistereg agyában a száz
meg száz százlábú emlék.
De torpanjunk csak meg itt egy-két
percre. E kapualjban, vagy hol,
hol recseg a kaputelefon,
ugrásra a vasúti hídtól,
most szakadhat le a plafon
(mely fentebb padló) egyik-másik
lakásban, és az igazságtól
sem igen járhat oly messze,
ki ágyából elő sem mászik
csak álmát szövi át a neszre;
s a falnak fordul, mintha sarkon;
rá zuhannak, vagy ő zuhan le,
burkolózvást a szőttesbe,
döntse el más, ha dörgést érti,
mi különbség, s ha lőttek néki,
mely futamból maradjon épp ki,
és mire induljon föl, persze,
mivel rosszul lett eleresztve.
A szél, a szél, az nem számít be.
Mit sem számít a szél. Óvja Nár-
ciszt bádoszínű overállja,
oly lágyan csikordulva, akár
ha macska lépne olajtócsán,
iramodván tova az éjbe,
és nyomában a kosaras nő,
szaporán, ahogy árnyéka nő,
a fény, a fény most alulról jön,
kosarában szárnyas belső,
árnyékát fölveti az égre,
s fején a konty is mintha égne,
vagy hajszálanként folyna vére -
visszatérve a vers szívére.
A helyszínre, hol Nárcisz haboz:
mi köze 56-hoz,
ha közelebb az 57-hez
számainak immár az éve.
(Szája gyűrt féregformát képez.)
A nő lökött. S ő ki volt téve
bánatának vagy ingerének
(itt meg is szakadhat az ének),
mígnem egy nap a hűlt helyére
ébredt. Kabátja feketéllett
a lábánál, az ágy végében,
meg az arca, mely kiégett.
S mint fáin, a seb fent az égen
összehúzvást, a dióméreg.
Nárcisz és a sün
Pisszensz, s a sün szuszogva iszkol előled,
felforgat kavicsot, s füvet-fát elkövet,
ahogy kinyúlva s begömbölyödve ismét,
meghazudtolja itt-ott a természetét.
Tüskéje lágy, vagy legalább annak tetszik,
pontokba szedve, szádat vonalak metszik.
S mintha feltaszítanád, szája mint zsáké
megvonaglik és nyálát csillantva málé
álmokba merüldöz, szíved megejtvén már-
már, mely ott ver, szöges zsákjából kibújván.
Nehéz
könnyüket hullatván a fák
szeptember havában, valamint Nárcisz
a székébe rogyva rázza sajgó combját,
mint botra csavart rongyot, mely emitt lágy,
érintésre mint a tészta, amott szilárd
foltokban sötétlik, törékenyen, akár-
ha sok éve belészikkadt cipőpasztád.
S mintha orra is egy madzagon lógna.
Cimpája kisebződött, szállnak rá a
legyek, odacsap némelykor, fázósan,
és ha csak egy felfordul, ő elégedett.
Ám ahogy ellobban nyugalma lángja,
ronda sebek veszik újra elő, elvarrt
sebek feslenek fel, felszökve agyába,
akárha szürkülő sárga légytemető.
Lengő papírcsík az égő tányérjához
fogva, Nárcisz gyermek még, félő, hogy a csík
a hajába ragad. Irtózik tőle. Fel
nem állna az asztaltól mégse, hiába
berreg a csík, mintha kicsöngetnének,
az órának vége. Szeme a vászonra
szegezve, a morzsa közt csontok hevernek,
Nárcisz úgy látja, akárcsak te, a lét
annál is tűrhetetlenebb, mint ahogy azt
beléverhették, maguknál nem lévén,
idegenek. Egy konyhaasztalon fekve.
Majd még egyszer, emitt a parkban, hol enyhe
az ősznek ma éjjel csaknem a tiéd,
oly jóleső hallanod, hogy a gesztenye
puffogva vedli tüskés húsköpenyét.
Mi is
a vers, tűnődik Nárcisz a MOM
parkot járva. Már az mi, hogy MOM,
aki olvassa, mit takarhat
annak, éjszaka, telihold alatt,
amint az utcát, mely odavisz, takarítják.
Árt-e a versnek, ha sikoltanak
vagy lélegzetfojtva hallgatóznak
benne. Szavadat mintha szájról olvasnák
le, sajátjukként a sajátjukéról. Nárcisz
a versben (mint parkban) így hagyja el magát,
el a szokásait, holmiját, valamint
emlékezetét, gyermekkoráig vissza-
menőleg. Ott áll magába merülve állig
a sárban, ajkát ösztönszerűleg össze-
harapva. Dacol a veszéllyel. A széllel,
mely fogát csiszolva fütyül egész éjjel.
És fel nem foghatja, ugyan mi értelme
kijárni magunknak mégis, amit éppen
kidobni készülne magából az elme.
Fiametta
Nárcisz tükrön ül. Fiamettáját
várni elunta, helyébe formát készül
adni a tarthatatlannak, heréjét
a helyére tuszkolja, és nekilát,
hogy a tervét keresztülvigye. Sokáig
mintha nem is ütköznék komoly ellen-
állásba. Nárcisz ha meggondolja,
viszonya Fiamettával sem fordult komolyra
soha, holott sírtak ők összehajolva
épp eleget. Egy ízben például rájuk
esteledett az utca, és sírásuknak
még mindig se vége, se hossza. Bosszantó
formát öltöttek a fél város szemében,
ahogy szemüket ürítve fúrták egymás
szemébe mohón a tekintetüket. Nár-
ciszt egyszerre mintha kicserélték volna,
elhárulván előle bármely akadály.
Eszében csupán, hogy a bánat még hátra.
Akár egy támfal, mely azóta mögötte.
Át a Márvány-hídon
MOM, mondod, húzvást fel, felfelé
a parknak, hogy a járásra ráhangold
magad. Mögötted már a híd, le-
szakadhat. Immár az Alkotás után
tartasz, Kiss János, Beethoven, Dolgos utca,
a lakópark mentén kitérsz az úttestre,
orrodba ne vágjon be a klímaszellet.
Éjszaka, ha eddig nem mondtam volna, cca.
háromnegyed egy. Szemed oldalra téved,
a falon anya és lánya adják a szépet,
térded és combod is rongyból, a rongy persze
tudod, hogy húsból, vagy porból, porrongy és hús-
rongy az egész tested, fejedet kivéve,
melyet nincs hova tenned. Mire véljed.
Fellélegzel, ahogy leereszkedsz a láb-
szagú parkba, s kört körre róva haladsz el
egyre egy leszakadt alvó padja mellett.