„Ez a bé betű, Ádika, hamm, bekapod.” Málnaszedés.
Lodi néni kertszomszéd volt és vastag volt a lába,
már-már elefántnyi, és viccesen járt, dülöngélve,
ikszlába is, meg vastag is, nevetgéltem rajta, sokat.
Persze, ő is sokat nevetgélt, szerette a fiatalokat,
néha túljátszotta magát, óriás dübbenésekkel haladt.
Héberül tanultam a minap és ő jutott eszembe,
mekkora marhaság ez, édes fiam, hát nem mindegy,
mi van a betű előtt, mi a fene az a begadkefat, mondaná.
Félnék tőle, ahogy mindig is rettegtem a közelhajoló
öregasszonyoktól, meg akarnak enni, te kis cukorfalat.
Nem mindegy - néztem a tetovált számokat -, és ne tessék
nevetgélni, néni, vannak komolyan veendő dolgok.
Tudom, mondaná, majd a nyelvészet és a málna közötti
összefüggés taglalásába fogna, épp úgy, mint akkor délután,
amikor málnaszedés közben hátracsúszott az ingujja.