El_+maradás
Kántor Zsolt
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Kántor Zsolt
Motor-tangó
Motor- és robogó
„szümpozium” zajlik a Kőszikla Parkban,
high-tech ruházatok, bukósisakok szín-
kavalkádja, kockás benzintankok,
narancssárga, golyóálló mellények tánca,
és mily gyönyörűséges Harley-Davidsonok!
Ezüst és fekete „lovak” pompája.
Egy megújult Danuvia, akár egy kos,
forog a hegedű alakú színpadon,
két kormánya, mint két sófár.
A Guzzi szöcske, ahogy felsír, kis sztakkatók hallatszanak.
Triumph antilop,
a Gilera leopárd, a Yamaha egy karcsú nő,
oly formatervezett, mint egy kancsó,
hajszál, üveggyapot a dereka, halványzöld gél,
plexi a Kawasaki, csinos gömbcsuklókkal,
elegáns pántokkal, mintha a fém életre kelne,
s a szellem lelket lehelne ezekbe a járgányokba,
Buell, te vízicsíbor, Malaguti, te hőscincér,
zúgtok, mint a vízesés.
Hová száguld veletek az idő,
hol leltek nyugalmat?
Notesz
Klappoló klapancia, trappoló esszencia Cs.Tóth Janosnak
A pirosra festett dióhéjban: Tavasz Asszony
Befont tincse: és Csontváry jut az eszébe
Miként van az hogy minden először kép ?
Még a csengettyűkön is aranypor van. a menny parfümje
VAN AMIKOR A SZAVAK AROMÁJA ASZÚ
ÉS A TISZTA BESZÉDTŐL NYUGSZUNK MEG
MONDATOK suttognak BORDÁINK MÖGÖTT
NEM MÚLANDÓ TEXTUSOK HANEM IGÉK
A poharakban friss hóesés. májusi befőzés
Szünet nélkül önti a kancsókból a Csipkeverőnő
És letörli a harmatot amit talál a lelkek billentyűzetén
A kottafejeket is átszegecseli. a páncéltőkéket feldúlja
A Nagy Zongorahangolónő
Átkódolja a repertoárt
De kitisztul az ég akár a szűz képernyő.
Mentve van ami...
Menthető. ha nem nyeli el a Hirtelen Elalvó Lomtár
Méz illata száll. és folyóvíz mellé ültetett szőlőtőre lelsz
Roppant történésekkel hömpölyög körötted az idő
Ha ki nem neveted. ELSZÁLL a búsongás
Belekapaszkodsz a logoszba. dús fürtjeibe a gyümölcsnek
És szól a hang: emlékkönyv íratik ő előtte azoknak
akik félik az Urat és becsülik az Ő nevét
és liliom nő a tövisek között
A nagy doktrína
Az ízeket egyenként,
rostonként szinte,
mint őszibarackot vagy pöszmétét,
a nő húsát, előbb a hasát
vagy az ujjbegyeivel játszani,
úgy hogy éppen csak a dombocskák
érnek össze tenyereinken.
Azután a fülét simogatni, gondolatban
rajzolni egy csinos csigát, amely éppen
nyújtózkodik eső után
szarvaival, a háza persze zebracsíkos,
mint a nyaklánca,
azután a száját firtatni,
nem mondani semmit,
csak pengetni az ajkak húrjait,
kis aszút tölteni közéjük hűtve,
megfogni két ujjal a kinyújtott nyelvet, beszívni
a leheletét, nézni a szemét, ahogy vár,
hív vele, a szembogarakba kukucskálni,
hátha kidugja fejét rajtuk az öröm,
a gerincét kitapogatni, sebeket,
anyjegyeket találni az oldalán,
a bordáin apró gugákat, íveket,
s a melleit is, a becsukott szemeken át
elképzelni, lehúzni a bizakodás blúzát,
s az alvás nagyestélyijét,
és ha lehet, félretenni az útból.
És várni, mozdulatlanul aztán,
kitapintani a csend domborulatait,
kóstolgatni a hallgatás zamatát.