A délelőtt az ébredéseké. Felkelsz.
Az első mozdulatok. Még nincs
bennük lemondás, sóvárgás.
Hólyagod falát vizelet feszíti.

Élsz. Ismerős érzés. Elfojtott,
mint régen, dolgozat közben
az osztálynyi csend. Régóta
szerettem volna erről mesélni.

Nemcsak a délelőttökről, hanem
takaró alatt őrzött titkainkról
is. A férfiről, aki megvárja, amíg
az összes bolt bezár, azután

aludni tér. Vagy a kisfiúról, akinek
már nem kell bicikli. Néha úgy érzem,
mintha mindkettő én volnék.
Ne hidd, hogy elfelejtettem őket.

Vigyázz. Ma olyan a csütörtök,
hogy bármi veszélyes eszedbe juthat:
egy telefonszám, hősnőd kivillanó
fogsora, egy sosemvolt virág illata.

Vigyázz. Eljött a te időd, de ami most
kezdődik, nem ott ér véget, ahol a sínek,
a mesék, vagy a rongyos századok.

Valahol máshol, aminek még nem adtál
nevet. Egy tócsa partján, a mutatóujjad
hegyén, egy aluljáró torkában. Bárhol.

Ott jusson majd eszedbe, hogy a tenger
színe nem a kék. Jusson eszedbe, hogy
arcunkra a hordalék végül lerakódik,
és bőrünkről a homok lepereg.

Jusson eszedbe, hogy a vége mindennél
rosszabb. Jusson eszedbe.

Sétálj. A délután szoros, de a holnap
ébredők között már lesznek néhányan,
akik szerint szürkület idején felesleges
ugyannak a nőnek kétszer szerelmet

vallani. Sétálj. Az alkonyatról már
mindent tudok, de a hajnal nem tartozik
felségterületeim közé. A könyörtelen
évszakokat bár átaludtam, szavamat

szegni most mégsincs okom: nevedet
nem vésem kocsmák, kávézók asztalára,
szégyellnivaló való álmokat sem jósoltatok
magamnak elalvás előtt, pedig tudom

jól, hogy gyerekkori mackóimról
már régóta nem súgdolózol barátnőiddel.
Árnyékomat árnyékodért, ha engednéd,
én mégis szökni hagynám ma éjjel.

De meghúzható-e a határ felejtés és emlékezet
között? A test árulásáról volt szó, vagy egyszerűen
csak arról, hogy nem kellett volna akkor éjszaka
hömpölygő mondatainkkal a kikötőket zavarni?

Nem kellett volna törődni a bohóc arcának furcsa
színeváltozásával, és a néma törpével, aki a legyeket
röptükben kapta el, aztán a halaknak adta oket?
Hunytunk volna szemet, amikor kiderült, hogy

a függöny mögül elolépo arcát maszk takarja-e
vagy mész? Miért is tagadnám, én örültem rontott
játékaidnak, egyetlen reményem, látod, most mégis
bizonytalan és vékony, mint egy útkeresztezodés.

Ez egy ilyen szerelem, gondolta.
Az éjszakát a lánnyal töltötte,
a szoba neve, ahol hajnalban sírt,
Átutazóban volt, elalvás előtt
pedig, akár az itt maradók temetés
után, bolyongott egy kicsit az
üres városban. Nem figyelt
semmire, senkire, most először
igazán élvezte a hanyatlás alig
észrevehető jeleit az utakon,
a házak falán: újra boldog volt,
és nyugodt, akár egy kiürített
vágóhíd. A lány valahol messze
járhat már, jutott eszébe később,
de csak ült tovább szótlanul,
magabiztosan, mint akinek van
mivel legyőzni egy egész évszakot.

Ismerős minden. Enyém a szétszálazódás, és ez
a lehengerlő bizonytalanság, pedig még nem is sejtem,
mire föl, és miért pont én figyelhetem nap mint nap,
ahogyan a színpadról lehajtott fejjel távoznak az
emberek, kezükben fűrésszel, benzineskannával,
mintha gyújtogatni indulnának - és aggódom a hidakért.

És enyém a várótermi magány, a zuhany alatti öröm,
a kutyákat talán megmérgezték, de enyémek ezek
az éjszakai túl-nagy-csöndek is, és ébredés után már
nem foglalkoztat, hogy ki lakhatott előttünk a lakásban.
Sétálni indulok, zuhog, idegesít ez a monoton cuppogás,
mintha valaki kövér szappanokat dobálna egy lavór

langyos vízbe, habzik tőle a szem, a száj, de ilyenkor
mindig meglátom, mennyi az utánérzés ebben az átlátszó
városban - és aggódom a hidakért. És ismerős ez is,
mintha két életem volna, két arc, az egyik suttog, a másik
pedig mosolyog, mint egy frissen mosott gyerekfej
a homokozóban, de véletlenül sem néznek egymás szemébe,

nekem pedig fogalmam sincs, miféle ösvényen indultam
el valójában, és hogy honnan ez a megjátszott érzékenység.
Talán ideje volna már bevallanom, hogy ennyi volt:
huszonegy matrica lekaparni az ablak üvegéről, vagy
inkább csak figyelni az eget, mert sárga a hold, és sárgák
a lúgos csillagok, mint a tapétára fröccsent szörpfoltok.

Van ez így néha, rossz álom és nehéz ébredés után
a zavarbaejtő zsibbadás a testben, a leszorított végtagok
hamis nyugalma, az utolsó, nagy csend, mielőtt kilépsz
az ajtón, majd hiányod, amiből csak tanulni tudok; nem
szeretem a reggeleket, pillanatnyi béke, látszólagos háború,
még fekszem az ágyban, de te már elindultál, elképzelem,
ahogyan sétálsz a parkon át, vagy ahogyan egy beteg kisfiú
lép oda hozzád a villamoson, és azt mondja, szép vagy:
ilyenkor mindig olyan bizonytalan vagyok, akár a visszatartott
lélegzet egy merülés előtt, vagy mint egy golfpálya télen.

Kellene valamit kezdeni ezekkel a hosszúujjú
esőkkel, kiállni a felhők alá és nyelni a langyos vizet,
tenni valamit az unalom, a megszokás ellen,
lecsapolni egy pocsolyát, vagy kiolvasztani a mélyhűtőt,
és elárasztani a homokvárakat a játszótéren.

Vadászni kellene, és rombolni is talán, csúzlival
kilőni egy madár szemét, megkopasztani egy tüskés
bokrot, vagy meglékelni egy rohadó görögdinnyét,
konzervekkel dobálni meg a kirakatokat. Tenni valamit
a félelem ellen, vasvillával szúrni egy szénakazalba,

agancsokkal az útszéli ködbe. Lisztet szórni
magam után a forró aszfaltra, vagy bekenni bőrömet
napolajjal, mert a távolban napernyők lángolnak,
elalvás előtt pedig rövid és pontos mondatokat gyűjteni
a pusztulásról, figyelni, ahogyan erdők tűnnek el.