1.(Megint)
Nincs mit elnaplózni nincs kinek
megint vak súlyok szánalmas idő
megint mítikus éj nagy vizek
teremtés utáni hajcihő

Ábrák a holdon muslicák a napban
semmi kétség semmi rossz talány
megint egy ősz koszfény szórt alakban
szemüvege a konyha asztalán

Szellőztet kimegy a fény
egy évszakot megint elhever
egy sarokból támad a remény
csak a hűtőszekrény szíve ver

Mindig az idő a rejtjelek
véletlen kapcsolási rajza
az őrtüzek a sírhelyek
mindig a lehetőt akarja

Nincs ember homloka mögött félelemmel, nincs idő.
Csak nevetgélő bahomet-fejek kapuid tetején,
és a hajnal nehéz csörömpölései.
Megtértél te is a hosszú keresésből.
Mint félig lehúzott redőny mögül készülő viharra,
figyelsz magadba, hogy súlya nélkül omoljon össze ami tart.
Csontjaid az utolsó március porában szétszórva hevernek.

Irgalmatlan Jóság. Lélegző angyalok.
Ne akard lakatlan szigeteidet, a tudhatót...
Szent balod utoljára int,
esteledsz, szívedben semmit nyálzó abüsszoszok.
Itt nyugszol, száguldó ismeretlen üstökös
az éjszaka teleszkópjain...
(Itt nyugszol, vizen ki járogatsz,
keresztül az örök hallgatáson..!)
Jóság, Jóság a színfalak mögött.
És a homokban a hermészi lábnyomok.
A végtelen háromágú szigonyára akasztott bőröd lóg.