El_+maradás
kabai lóránt

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

kabai lóránt
Csak a fekete van
nincs semmi fekete, mondta a nekem való lány,
csak a bodri kutya orra hegye. minden okom megvolt rá,
ismételgettem, nincs semmi fekete, hittem neki.
újra mondta, ismételtem, elhittem, és boldog voltam.
ha eluralkodik a fehérség a nagy mű matériáján,
akkor győzött az élet a halál felett,
feltámadt királyuk,
levegővé vált föld és víz,
a hold uralma jött el,
megszületett az ő gyermekük...
a matéria akkorra oly igen megszilárdul,
hogy a tűz nem kezdheti ki többé...
az első mondatig sem jutottunk el,
mintha lehetne valaha is rossz a jóból.
apály, dagály; a felhők változnak,
ritmikus borzalmak, kettős gravitáció,
eső, tűz, tűzeső; holdkóros sirámok.
már soha nem lesz úgy.
elhagytam magam, és elhagytam mást is:
valamit ismét elrontottam,
amit soha nem lehet már kijavítani.
már semmi sem lehet jó,
lévén, hogy én nem felejtek,
és nincs bocsánat semmire,
a bűn az bűn marad.
(az egyetlen bosszú és egyetlen bocsánat a felejtés,
keverve kínt a vággyal?)
ha látja már a művész a tökéletes fehérséget,
akkor – a bölcsek szerint –
széjjel kell szaggatni minden könyvet,
mivelhogy a könyvek haszontalanná váltak.
nagyon szeretlek; nagyon szeretsz.
mégsem eléggé.
sötét van.