bamba rögök tanulták a hullást,
idusán méla, törtarany nyárnak,
öntött vasba öltözött friss húst,
rovátkákat vésett a csönd.

minél zártabb dekoltázst (a blúz még
valamire jó lesz), passzent a kosztüm,
fekete harisnya, mindegy is a hossz,
combtőig, ha ugyan, húzzák.

két hetes metsző, fémes íz a test
a számban, a tükörben egy párás
tekintet skálázik, merev, csikorgó,
szavaim őrli, mit nyelvem forgat.

nagyanyám göcsörtös, nagypuha,
víztükörbe kaviccsal kacsáztam,
tajtékos viasz az arc, viaszsima,
nem ad nyugtot az éjjel.

Kiold a szív egy villanásnyi csöndben,
petyhüdten hever a mosdótálcán.
Hajnalban hagytad nyitva a csapot,
lebeg a szív, zsibbad a vízben.

Oda egy élet. Egy világ: egy és oszthatatlan.
Oda kettő. Vagy négy. A szívem alatt
hordozgattam őket. Becézni törik már a nyelv,
két apró gesztenye, mi feketét vérzek.

Most már minden csodára van idő.
Szellemek és átváltozások;
szenvedélyek és ellentmondások;
éjszakai tündöklések és nappali látomások –

mindenre, mindenre jut majd idő.
Kibogozhatatlan, ahogy a nyak köré
fonja magát. Kisasszony, metszeni kell,
szülni, de szülni, de mégsem. Megfojt.

Egymásból merített, szerte egymásban
kergetett a vér – és fullad a pillangó.
A csapból még mindig van hová folyni,
én ezt ép ésszel nem érem, el-

folyik, el, nem visz a víz, mindenre,
mindenre jut majd idő. Kikönyököl a szív,
szórt fényed gyűjti össze, neked szöszöl,
míg teliholdat csomagoltatsz.

Kong a fészek ringattában:
Mindedre, mindedre jut majd idő –
...
rohadjon meg, száradjon ki méhem.

gyötörnöm kellett álmok messzi csöndjét.
kimúlt ölelése a vérebnek is akkorra,
csipás szem hullajtotta héját,
kihunytak házak tojás sárga fényei.

csak két húsdarab feszült egymásra.
az ajkak metsző íze, vaspor szitált,
ostromlott rögök frissen ásott sírra,
ujjaim téged nyögtek.

utána nincs semmi. csönd következik.
méla unszolás a test, sár és körömpiszok,
ásó, kapa foghegyen, az ember itt kevés.
rólad mindig csak tanulok beszélni.