Adibandi egy záporesős éjszakán hazafelé bandukolt az Andrássy úton, mikor az operaházi szfinxeket megpillantva, ráugrott az egyik hátára, és tréfából — akárcsak a Verdi hős, Radames — elrikkantotta magát: „Volnék csak én e harcos!”
S láss csodát: a szfinx talapzata recsegni-ropogni kezdett és mire a költő feleszmélt, az oroszlántestű szörny beszélni kezdett:
— Tudod-e Radames, mikor jön el a szeth tepi, vagyis a világvége?
De Adibandi most nem volt olyan állapotban, hogy világos válaszokat adjon, amúgy is értelmetlennek tűnő kérdésekre. Így hát inkább szavalni kezdett:
— Van valakim, aki Minden, Aki elhagy, aki itthagy…
— Idefigyelj Radames, nem lehet veled értelmesen beszélni? — érdeklődött a szfinx, és hátsó lábával a füle tövét vakarta.
— Páris, Páris, állj elébe, Térítsd vissza, ha lehet — gajdolta válasz helyett a költő.
— Na jó, akkor legalább a találós kérdésemre felelj meg — erősködött a szfinx, de úgy tűnt, minden hiába. A költő elszenderedett a szfinx hátán, az oroszlántestű mitológiai lény pedig felrepült, hogyha nem is Párizsba repítse el a költőt, de legalább Nagyváradra, hogy találkozhasson szerelmével. Mert a szfinx, aki időtlen idők óta áll hol az egyiptomi sivatagban, hol Théba városa mellett, hol meg a budapesti opera előtt; szóval a szfinx minden titoknak tudója, így annak is, hogy Nagyváradon él Adibandi szerelme, Léda asszony.
Most jót fogok tenni vele, gondolta, és leszállt a Kőrös parti városban. Tájékozódni próbált, de ilyen utcaneveket olvasott, hogy Eminescu utca meg Parcul Traian meg Strada Pitagora. Először nem tudta, hová is keveredett. Hiszen magyar szfinx volt az istenadta. Csak amikor meglátta a Holnap költőinek a szobrát, s közte Ady Endréét, nyugodott meg egy kissé.
— Itt vagy hát még mindig — bíztatta Adibandit, aki addigra már teljesen felébredt.
— Menjünk haza, kedves szfinxem — rimánkodott a költő. Ez nem az én városom, nem az én világom.
Így esett, hogy egy tréfásnak induló történet tragikus véget ért, még ha nem is jött el a szeth tepi, avagy a világvége. A szfinx visszarepült az Operaház elé, Adibandi a legendák világába, Ady Endre pedig az örökkévalóságba. Bizony gyerekek, ha Trianon nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.