Az arc mindig maszk, a maszk mindig arc. Van egy elvárásunk, amely ebbe az irányban hat, főként akkor, ha olyan költő verseit olvassuk, aki színművész is.
Emlékszem, akárhányszor láttam és hallottam Lázár Balázst szerepelni, gyakran azt éreztem, hogy hajszálhíján tombolásba robbanhat belőle valamilyen iszonyatos belső feszültség, ami visszafojtódik és nagyon közel az agresszív gátszakadás, valamiyen frusztráció?, elnyomottság-érzetből fakadó felülkerekedési vágyból eredve. Mindjárt jön a botrány, a felfordulás, a rock and roll, a punk. Azonban soha nem jött. A fegyelem végig megtartódott —az értelem világossága, a bölcsesség fénye. Például ez a különös hangulat akkor vonta be leginkább azt az előadást is, amikor Lázár Balázs felejthetetlenül tolmácsolta a tőle teljesen eltérő vérmérsékletű Bertók László verseit, akit mesterének tekint. Érdekes viszont , hogy a saját verseiben, leginkább a mondatlejtésben, kompozícióban, hangzás és képi atmoszférában nyoma sincs ennek az iszonyú belső, már-már görcsös, paroxizmus közeli feszültségnek. Egyenletes, kulturált, nyugodtan áradó verssorokat olvashatunk.
Az imágó, a maszk Hamlet, illetve annak csak monogramja, H. Ez grammatikai irányba terelhetné az olvasó figyelmét, mégsem ez történik, inkább valamilyen szemérmes inkognitóról lehet szó. Erre utal a polgári udvariasságot kifejező úr titulus is.
Furcsa mégis, hogy a szerző éppen a Shakespeare-dráma dán királyfiját választotta imágóként, maszkként. Én például nem gondoltam volna róla. Nem tépelődő, melankóliára hajlónak ismertem, de lehet, hogy rosszul láttam. Lázár Balázsra inkább valamilyen harcos, energikus szerepet osztanék, de lehet, hogy ő ezt visszautasítaná. (Nem angolszász, inkább valamilyen oroszos, szlávos atmoszférára gondolok.) Már az ezen való töprengés kiváltása miatt is érdemes volt elolvasnom a verseskötetét.
Alapvetően egy középkorú, konzervatívan polgári beállítottságú ember gondolatait, érzéseit, belső vívódásait olvashatjuk. Saját egzisztenciájáról, hozzátartozóiról, úgy nagyvonalakban a „világhelyzetről”. Vagy élethelyzetek lecsapódásai vagy kétsoros, tömör aforizmák.
Kifejtő, fogalmi jellegű a költő versbeszéde — ahogy Derrida mondaná, logocentrikus, ahogy Heidegger mondaná, metafizikai a nyelv- és világszemlélete. Ahogy írja, a verssorokon túli verssorok nem a nyelvben, hanem a transzcendenciában vannak (Verssorokon túli). A világ szó, ami többször is előfordul a kötetben, nem a nyelv létesítette világra utal, hanem a korábbi (pozitivista) hagyományos felfogásra. Eszerint a világban, valóságban van a rend, ezt az objektív rendet van hivatva megismerni a szubjektumnak és cselekednie abban. Furcsa mégis, hogy a nyelvi megelőzöttség filozófusához, Heideggerhez ír egy verset. Talán a romantika iránti érdeklődés az összekötő kapocs. Nem is annyira Hamlet, hanem a borítón levő Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című romantikus festménye rokon Lázár Balázs verseinek világával, a kötetben szereplő imágó érzelmeivel.
A versbeszélő egyes szám harmadik személyben, mintegy bemutatja, színre viszi a szerepet, ami ő, vagy magát?, képviseli? helyettesíti? azonosítja? – mindezt egyszerre(?). Mintegy eltávolítottan buzdít azonosításra. Belsőleg külső és külsőleg belső. Így kódolja az olvasói megértést. Poétikailag mindehhez, a drámai monológ (ennek költészetbeni meghonosításának Robert Browning óta nagy hagyománya van), az aforizma és az esszévers szövegszerkesztő elvének működésbe hozása segít. Nagyon jó a rímtechnika, az jól hangzó, elokvens, kellemesen áradó versbeszéd-hangzás.
A modalitás komoly, inkább tragikus jellegű. Gyakran visszatérő elem az apa, a felettes én gyászolása. Szerelmi kapcsolati krízis is megjelenik, a társat Ophélia maszkjában szerepelteti. Még a cirkusz világa is inkább fennkölt. Nemhiába a fehér bohócot, a komoly bohócot, a tragikusan ünnepélyest sem nélkülöző groteszket hozza fel.
Érdekes, hogy a jövőt az embert helyettesítő gép jegyében képzeli, mint a negatív sci-fi Terminátor című film, de Lázár mindezt nyugodt beletörődéssel, a carpe diem jegyében szemléli, lásd a kötet címadó versét: H. úr hagyatéka.
Mégis egy másik verset emelnék ki a kötetből.

Mikor apámat, az öreg királyt temették,
akkor értettem meg, hogy véges az idő.
Addig azt képzeltem gyerekesen,
hogy jó tettekkel megválthatom majd tetemem.
Urnamagány. Már nincs, ami megtörtént.
De történetünk közben bennünket is olvas,
visszahat ránk a cselekvés, s énünkbe omlik az én.
És a nem cselekés még erősebb gesztus.
Világot ölelhet át a puszta gondolkodás,
mely eldönti végül a dolgok mibenlétét.
Nem számít hát siker, pénz, hatalom,
mert úgyis mindent újrajátszunk egyszer
egy díszletek nélküli, üres színpadon.
                                 (H. úr ötödik monológja)

Írásom elején említettem, hogy a verseskötet olvasásának perspektíváját összetetté teszi, hogy a szerző nemcsak költő, hanem színművész, sőt a színművészet teoretikusa is. Az idézett vers története is jól mutatja ezt. Eredetileg (lásd az Előretolt Helyőrség-beli publikációt) a transzcendencia olyan statikus térszerűségében helyezi el az evilági és túlvilági (élet)színpadot, amely mozdíthatatlan és szilárd jelentéseket tesz csak lehetővé személyiség és szerep mibenlétét illetően. Itt viszont nem csupán a költő veszi fel a szerepet, hanem a szerep is a költőt. Oszcillálódó jelentésadás. A kötetbe került változat jól mutatja azt a folyamatot, ahogy az alkotó ezt a viszonylatot, már dinamikusan, a hatások általi nyitott és relativizáló én-te relációban létesíti. A jelentésadás ismétlődő, ezért termékenyen felszabadítottan üres – nem terében — inkább közegében.
Összeségében ez a versvilág mégsem elvont. A monológok nem illenek az önmegszólító verstípusba, vagyis nem az érzékleti én szólítja meg az általános eszmei ént. Mindig egyes szám első személyben szól a beszéd, a közvetlen tapasztalatok közvetlen feldolgozása. Az egyes szám második személyű megszólítás is konkrét személyez szól, a költő szerelméhez, akit Ophéliaként is egy mostani városi lakosként ismerhetünk.
Mindig találgatásra ad okot, ha egy színész adja a fejét versírásra. Vajon nem csupán pótléka a szereplésnek a költészet az ő esetében? Nos, Lázár Balázs nagyon sikeresen oldotta meg ezt a problémát, valóban költő szólal meg kötetének verseiben.