Méla undor, néma,
részvét nélküli arc,
viseli a megvetés
minden ráncát, szürke
mozdulatlanság, olykor
érzéketlenül odavetett
néhány, kemény kérdést kap:
Fáj? Mit akarsz még?
Azt hiszed van kiút?

Sipolygás.

Belül szedi ízekre
a reszkető gyomor rohadó
darabjait, kíméletlen,
gonosz, felfalja rég
ami belőle valamiért, még
tisztességben megmaradt.

Simogat a rét, ezernyi fűszál,
csak fekszem s nézek,
a kék ég lassan kúszó
felhőnyáj — hiányzol —
minden gondolat
feléd- tőled indul
reszketeg.


Virágillat kúszik, kísért
egy váll ív, hol a ruhapánt
kissé lehajlik előttem —
beszippantom bőröd szagát,
és melleid dombján
két, súlyos hajfonat,
domborodik.


Valahogy itt ülsz velem!
S az arc, hol hajlik a fej,
beleér tenyered puhán
simító félkörébe, ott,—
s vagy, tudom minden,
ősz borostaszálam
izgatott.


Szeretném, ha a rét
fogságban tartana!
S ha combjaid közét
kék búzavirág- szirom
csiklandozná, azt vad-
féltékeny söpörném
szerteszét.


Nevetésed s fogad
fehérje kedves,—
kimutattad, temérdek
húsbavágó ezer pillanat,
türelmetlen perc, körmöd
törött pepita, mégis itt ülsz,
s maradsz.







Egészed lett fontos,
kicsiny semmiség,
megannyi terhes báj,
kívánom forró öled
mélyét, hisz valahány
elélt perc titkosan
miénk.


Régóta nem enged már
a marok, szorítja egész
valóm, halk maradok,
figyeld a jeleket, hisz
lényedtől megfosztva,
szüntelen-szomjas
vagyok


Kérlek! — csak nézz rám!
A barna szem mély titka
még enyém, hiába a sok
eladott tekintet, őrzöm,
hagyd fényesen, s ha bele-
merülök, lehessen
tükröm.

(Elégia)

(Naponta kezem feléd int,
akaratlan szaladok mint
valami lehullott ígéret,
remélve valaha megérted,

mit magaddal vittél messze,
maradni nem volt mersze,
talán csak láthatatlan múlni,
soha sem tudtunk hazudni.)

mennek
  mennek a percek
    nem várnak többé
      honnan lépnek elő?
        ki tudja?
          hirtelen
            csak vannak
              néznek
                várnak
                  futnak egy ideig
                    ha eltűnnek megtudod
                      s jőnek fojtó hajnalok
                        mind marad
                      de miért?
                    a percek halottak
                  ami utolért már nem mozog
                azok foszló hajnalok
              rád idejük nincs
            mind csak van,
          s irigy mindegyik,
        mert veled voltak percek
      amiből nem kap
    közülük már
semelyik.