(Debreceni Boglárka: Testidegenek, Parnasszus, P’Art, Budapest, 2019)


A pályakezdőknek szóló írószemináriumok vezetői legtöbbször már az első találkozáskor figyelmeztetik az érdeklődőket: vannak témák, melyekhez nem a legszerencsésebb frontálisan közelíteni az alkotómunka során. Szerelem, élet, halál, Isten. Te korántsem vagy pályakezdő, legutóbbi köteted azonban félreérthetetlen tematikát követ. Szerelem, szakítás, gyász? Minek köszönhető ez a választás?

Igyekszem mindig olyan témát választani, aminek aktualitása van, amiről úgy érzem, beszélni, gondolkodni kell. A szerelem, mondhatni örök téma, szélesebb körben is számot tarthat az olvasók érdeklődésre. A tétel ismételten beigazolódott, kiderült, hogy a kamaszoktól kezdve az éltes férfiakig, szépíróktól, kritikusoktól kezdve az átlagolvasókig, rengetegen kézbe vették a kötetet.

De nem félő, hogy így közhelyes lesz a végeredmény? Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?

Számtalan meglepő visszajelzést kaptam, egy tizenhárom éves lány például bevitte az iskolába, mert úgy gondolta, mindenkinek meg kell ismernie az évfolyamról, „olyan szép, és olyan sok az összetört szív a hetedikben”. Az egyik barátnőm pedig teljesen elámult, amikor felfedezte, tinédzser korú gyermeke a telefonjával lefotózta, majd különböző effektekkel dzsesszesítette kedvenc alkotásait, így bármikor elolvashatja, megmutathatja az ismerőseinek azokat, anélkül, hogy magánál kellene tartania a nyomtatott verziót. Szóval, a fiatalok olvasnak szépirodalmat, csak fel kell kelteni a figyelmüket.

Te pedig láthatóan igen sokféle eszközt bevetsz annak érdekében, hogy megszólítsd a potenciális olvasót… A mindenkinek szóló könyv nem azt jelenti, hogy egy műnek nincs saját markáns karaktere? Nyereményjáték összetört szívvel élőknek, ez azért már önmagában is érdekes kísérlet.

Az októberben meghirdetett nyereményjáték kapcsán azért nyilvánvalóvá vált, hogy a boldog házasságban, párkapcsolatban élők számára is „sokat adott” a könyv, hatására jobban megértették azokat az érzéseket, melyeket korábban nem tudtak „hova tenni”, valamint az elbeszélőéhez és múzsájához hasonló élethelyzetben lévő ismerőseik viszonyait, holott korábban elítélendőnek vagy megmagyarázhatatlannak tartották választásaikat. A Testidegenek ugyanis nem szimpla szerelmi líra, hagyományos gyászlíra, egy szerelem elsiratása, szakításról jóllehet szó sincs benne, maximum lassú vajúdásról, elengedéspróbáról, seveledsenélküled szituációról, a Catullus féle odi et amo dilemmáról (magyarul Devecseri Gábor vagy Szabó Lőrinc fordításában ajánlom). A Testidegenekben egy úgymond speciális helyzetet jelenítek meg, a lehető leghitelesebben, saját tapasztalataimból kiindulva. Ismerősi körben számtalan „titkos szeretőtartásról”, „rejtett szeretői mivoltról” szóló elbeszéléssel találkoztam. Minden sztori más, egyedi, mégis „hasonszőrű” reakciókat, emóciókat vált ki az összes női szereplőből a magányoldalon. Mondhatnád, természetesen, hogy ebben nincs semmi újdonság, évezredek óta ez van, mert az ember nem monogámiára termett, de létezik egy alapvető különbség. Régebben a legtöbb esetben tudatos választás következtében jöttek létre a tulajdonképpeni társadalmi, gazdasági egységek, idővel azonban egyre nagyobb szerepet kapott a párválasztásban a szerelem, a szenvedély, emellett gyakorlatilag szabadon „ugrálhatunk” ki-be párkapcsolatainkból párkapcsolatainkba. Mégis, sokan tele vannak félelmekkel, előítéletekkel, gátakkal - legtöbbjük a múltban gyökerezik. Hiába van tisztában az egyén azzal, hogy valami menthetetlenül elromlott, hiába keseríti meg a sínylődés az életét, hiába van mindez hatással a környezetére is, különböző indokokkal elodázza a döntést, amit valójában már meghozott, vagy meg kellene hoznia; „túlracionalizál”. Általában a létbizonytalanságra, az esetleges elmagányosodásra, a gyerekekre, az anyagi veszteségekre hivatkoznak. A gyávaság, a döntésképtelenség egyre több „férfi” egyik jellemvonásává válik, ami nem szimpatikus egy ilyen típusú nőnek, amilyen én vagyok, és másnak sem, aki a fair play-t kedveli, nyitott szívvel éli az életét, odafigyel szeretteire. Sajnos mindez a nőkre is lehet igaz. A nyitott házasságok, élettársi kapcsolatok természetesen mások, a felek kiválóan együtt tudnak működni az élet minden területén, szeretik, tisztelik egymást, bár a vágy idővel elmúlik, egymással való kapcsolatuk, románcaik nem hazugságokra, elhallgatásokra épülnek, ezáltal nem mérgeződnek, nyílt lapokkal játszanak, a „játszma” alakulásának ismeretében hozzák, hozhatják meg döntéseiket. Véleményem szerint sokkal felszabadultabbak, kiegyensúlyozottabbak lennénk, ha átadnánk magunkat az örömöknek, nem a lebukás árnyékának kísértésében élnénk az életünket, a következményektől rettegve, boldogságmorzsákon tengődve. Természetesen nem a „fűszerezésre”, hanem a mély érzelmi tartalommal bíró, elszakíthatatlannak tűnő kötelékekre gondolok, mint ami a Testidegenekben megjelenik. A határtalan szenvedélyre, aminek nem lehet parancsolni, gátat szabni. Persze, nem véletlen a „tűnő” szócska, mert „az nincs, ami nem múlik el” (Válaszút). Egyszer. Amíg van, azonban nem árt, ha értékeljük, megbecsüljük, mert ritkaság számba megy.

Nem félsz a nagy szavaktól és elég határozott véleményt fogalmazol meg. Nem veszélyes ez? Ebből adódik rögtön a következő kérdés is: alkotás és/vagy terápia ez a kötet?

Ettől a „terápiás írás” címkétől kiver a víz. Annak idején folyton a „nőirodalommal” kínoztak, a komixaim kapcsán később feministának lettem kikiáltva, pedig klasszikus, törékeny nő vagyok, csak olykor, ha felbosszantanak, előbukkan a büntető „rapper díva” énem. Számomra az írás nem terápia, nem problémakezelő módszer vagy jobbító kezelés, ami azt illeti, kifejezetten rosszat tesz az egészségemnek, lelki és fizikai értelemben egyaránt. Szó szerint éjjel-nappal rosszul vagyok, amikor emocionálisan megterhelő tárgyhoz nyúlok, mellkasi fájdalmak gyötörnek, hasogat a fejem, görcsöl a hasam, képletesen mázsás súlyokat cipelek a hátamon. Újra és újra felidézek, átélek olyan helyzeteket és érzéseket, gyakorlatilag egyre nagyobb intenzitással, amiket szeretnék elfelejteni. Ha kisarkíthatom, inkább áldozatként tekintek lírai énemre, hogy még patetikusabban fogalmazzak, lecsupaszítom magam és véremet adom a művészet oltárán, ha úgy érzem, ezzel segíthetek másoknak az önismeretben, céljaik meghatározásában, vágyaik feltérképezésében, egy jobb élet reményében. Amennyiben nem oltárkőre fektetném, hanem piedesztálra emelném szerény személyem, azt mondanám, nem páciens, a terapeuta vagyok. Olyan terapeuta, aki képtelen immunissá válni mások szenvedéseire.


Úgy érzem, ahogyan a válaszaidban, úgy a verseidben is erősen hangsúlyos a drámaiság a szó színházi értelmében. Tényleg ilyen az életünk? Vagy ez valamiféle frázis és parafrázis egyszerre?

Mint látod, nem csak a verseimben hangsúlyos a drámaiság, drámaian élem meg életem minden pillanatát. Tragédia, komédia, tragikomédia, színről színre, színdarabról színdarabra váltva, nem feltétlenül megadott sorrendben. Talán a bipolaritásnak köszönhető, talán valóban ilyen az életünk. Minden felfogás, hozzáállás, értelmezés kérdése. Frázis és parafrázis egyszerre.


Ahogy az elején kérdeztem már, vannak témák, melyek. De te nyíltan kipakolsz. Mekkora a tétje, a kockázata egy ekkora kitárulkozásnak? Hiszen érezhetően - vagy csak én érzem így? - 120 százalékban saját élményekből építkezel.

Az egyetemen, kulturális antropológia szakon gyakran szóba került az „etikusság” kérdése. Rengeteget filozofálgattunk az „én” szerepéről, az individuális és kollektív memóriáról, az egyén és a társadalom kapcsolatáról, szokásjogról, szocializációs folyamatokról, és így tovább. Felelősség, felelősségvállalás, önmagunkért és másokért. Mit kommunikálunk, az „elbeszélések” miként befolyásolják az életünket, megítélésünket. Véleményem szerint mindenkinek magáért kell elsősorban felelősséget vállalnia, felelőtlenül vagy felelősségteljesen meghoznia saját döntéseit, de természetesen másokért is felelősséget (kell) vállal(n)unk bizonyos szinten. Amennyiben rám irányul a kérdés, nem érdekel különösebben, vetnek-e rám követ. Felvállalom minden tettem, érzésem, gondolatom, önmagam, és próbálom elfogadni, megérteni mások álláspontját. Amennyiben a múzsára és a személyes kapcsolati hálójára irányul, őt nem érte, nem is érhette meglepetés. Ő volt az első, aki olvasta a verseket, tudta, hogy publikálni fogom az anyagot, tájékoztattam arról, hogy elküldöm a Parnasszusnak a kéziratot, arról is, hogy elfogadták. Egy szóval se kérte, hogy ne csináljam, sőt, együtt akartuk összehozni a könyvtrailert. Nem tudom, szerette-e a Testidegeneket, mert azt mondta, minden egyes költeménnyel kitépek egy darabot a szívéből. Mégis örült annak, hogy megszülettek a kis „sarjaink”. A „sikereimnek” is, bár ez elég furcsa megfogalmazásmódnak tűnik ebben a kontextusban. Valójában nem a lebukástól félt, mert mindazzal, amit tett, vállalta a kockázatot. Inkább attól, hogy megbánt valakit, akinek sosem akart fájdalmat okozni. Még akkor sem, amikor végül meghozta azt a bizonyos döntést. És akkor sem, amikor döntését véglegessé tette. Hogy a gyermekei rájönnek-e, ő a Testidegenek múzsája, nem tudhatom. Azt sem, ha megtörténik, mit vált ki belőlük, pedig ez a legfontosabb. Remélem, akkor végre választ kapnak feltett és kimondatlan kérdéseikre.


Hogyan született a kötet? Hogyan zajlott a szerkesztés? Születtek sorban a versek, majd összerendeztétek vagy az elejétől egy folyamban gondolkodtál?

Én mindig „ciklusokban” gondolkozom. Ráállok egy témára és addig témázgatok, vesézgetek, míg végül összeáll a kép. A szerkesztésre vonatkozó kérdés alapvetően nem lenne érdekes, saját magam cenzúráztam, Székelyhidi Zsolt szerkesztőnek volt néhány apróbb meglátása, a versek időrendi sorrendben szerepelnek a kötetben. Ennek ellenére végtelenül örülök annak, hogy a keletkezés, megvalósítás kérdéskörét feszegetjük, így elárulhatom: eredetileg sokkal izgalmasabb volt a koncepció. Mint már említettem, időnként visszavágok, teret engedek „rapper díva” énemnek, az adott témakörben tehát szép számmal születtek komixok is. Szerintem meglehetősen vagány húzás lett volna megmutatni minden szakaszát, állomását ennek a veszélyes érzelmi hullámvasútnak. A „vadas” roller coaster különböző irányokba, magasságokba, mélységekbe repített, emelt, taszított, átfordított fejjel lefelé, egekbe húzta az adrenalin szintem, felpörgette a szívemet, szakaszonként teljesen felkavarta a gyomrom, lesápasztva arcom, a kéjes öröm vattacukorfelhőiből a pokol bugyraiba ejtett, doppingolt és blokkolt, kiszámíthatatlan időre, a lehető legváratlanabb pillanatokban. A kiadóvezető véleménye szerint azonban nem szerencsés összemosni ennyire különböző stílusú, hangvételű alkotásokat, műfajokat. El kell ismerni, hogy Istvánnak igaza van, a komixaim valóban teljesen más rétegnek, olvasóközönségnek jönnek be, mint az úgymond hagyományos verseim, emellett, mivel színesek, rajzosak, „előállításuk” jelentősen megdobná a nyomdaköltségeket. Így tehát elmaradt a parádés „párbeszéd”.


Honnan hová vezet el a könyv? Attól függetlenül, hogy az időrendet már említetted. Érdemes lineárisan olvasni vagy az se gond, ha csak felüti itt vagy ott az olvasó?

Mire végiglapozzuk a Testidegeneket, világossá válik, miért is történt valójában úgy, ahogy, megismerjük a körülményeket. Nem spoilerezek, ha elárulom, a végére tartogattam az izgalmakat, de tulajdonképpen mindegy, milyen sorrendben haladunk, bárhol felüthetjük a könyvet. Talán érdemes az első verssel (Semmi nem marad) kezdeni, mert az valamelyest vázolja és árnyalja a képet.