(Somlyó Zoltán versére)


Édes Jó Istenem!
Mielőtt elaludnék,
Tőled kérdem.
Mire gondolhatott,
mikor megadta a telefonszámát,
arra az esetre, ha baj van. Hogy azon hívhatom.

Akár, ha a Te számodat adta volna meg.

De mondd meg, Uram! Mi számít bajnak?
Hogy szenvedek, hogy küszködök, az elég?

Egyetlen fegyverem az őszinteség maradt,
meg amit tőled kaptam, az írás.

Azt mondta, mikor megkérdeztem tőle, szeret-e,
mert nem bírtam megállni, hogy tőle is meg ne kérdezzem:
Téged nem lehet nem szeretni.
És elhittem neki.
Én meg azt:
az Úr kegyelméből, megváltoztattad az életemet.

Szeretsz, Uram, szeretsz.
Tudom.
Tőled nem is kérdem.

A férjem is szeret.
Legutóbb már hozzá is tette, amit én mindig korábban:
a maga módján.
Így, már egyet is értettünk.
De nekem, a világ összes férfijának szerelme sem elég.
Miért?

Mert nekem az kell, hogy én szeressek.
S ehhez pedig az, hogy szerethetők legyenek, Atyám!

A férjem legnagyobb erénye,
hogy az irántam érzett szerelme strapabíró.
A szakításaimat rendre túléli.

Nem tudok másra gondolni, csak hogy azért,
mert hozzád fohászkodtam az esküvői meghívónkon,
amin aranyozott betűkkel ez állt.
„Tégy engem, mint egy pecsétet a te szívedre,
mintegy pecsétet a te karodra;
mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem;
lángjai tűznek lángjai…”, a te lángjaid, Uram!

Hálás vagyok Neked ezért.
Időnként persze olyat teszek,
amit nem szeretném, ha tudna.

Febe néha a kutyámnak mutatja ki, mennyire szeret.
Néha azt érzem, szerelmes belé.
Alig bírom őket szétválasztani.

…és Uram, fejlődés van!

Ilyen még nem volt, hogy ő sem elégült ki.
S mégis boldogok voltunk.
De tudom, megint nem látom sokáig.
És meg kell várnom, amíg ő jelentkezik.

Képzeld, Atyám! Nem értettem utóbb
mit akar az intim mosakodómtól.
Miért olvassa a feliratot rajta annyira,
mikor a fürdőkádamban ült.
Hogy nem okoz-e erekciót vagy kielégülést, azt nézi,
azt mondta, azt keresi.
S nem értettem miért.
Hogy bár többször végletekig fokozta a kéjt,
de ott megállt.

Hiába állt tócsákban a nedvesség körülöttünk,
a magja nem volt közte,
csak, amit belőlem fakasztott.

Nem értettem meg, hogy így jelzi,
utóbbi nélkül maradt.
Basszus, hogy milyen süket és vak tudok lenni.
De mit tehettem volna?
Mikor észrevette, vérben úszunk, és megkérdezte folytatjuk-e,
nem mondhattam,
hogy igen.

Képzeld, Atyám!
Gyönyörű tiszta, piros vér volt mindenünk.
Én tudtam, hogy csak a félre siklott mozdulat volt az oka.
Mindkettőnknek fájt,
az ő pénisze megnyekkent,
megtört,
a hüvelybemenet szája pedig berepedt.

Csak neked köszönhetem, Atyám, hogy nem véreztem el reggelre.
És minden sejtem boldog volt, mikor elaludtam.

S most sokáig élek majd a búcsúöleléséből, amit adott.
Meg lehet-e ezeket valaha bocsájtani?
Van-e minderre feloldozás?

Légy kegyes hozzám, Uram, mert hatalmadban áll!
De ha nincs más mód a bűnbocsánatra, büntess meg elébb,
s én boldogan vezeklek majd érte.