Kellemes nyári szellő nyargal végig az utcai lámpák és az őket körülvevő sötétség kettős köpenyébe öltözött Andrássy úton, súlytalan cikázik az ember — és gépáradatban, átugrik egy részeg csoporton, elsuhan a fák lombja alatt, s közben a tárva nyílt ablaktáblákat is megcirógatja. Ám hirtelen megtorpan, mi a fene! — kiált fel magában. — Ez tegnap még nem volt itt! — egy pillanatra elgondolkodik, majd könnyedén tovább száguld, megkerülve a felállványozott Operaházat.

S valóban, az épület szürke csomagolásba burkoltan pironkodik a korzózó tömeg előtt, mintha egy szeleburdi kisgyermek által összetákolt karácsonyi ajándék volnék — úgy érzi, homlokzata elvörösödik, pedig még nem is tartott elé tükröt senki, hogy lássa, tényleg egy időre oda a régi dicsőség. Reméli, kényszerű bebábozódása nem tart soká, szeretne újra ő lenni az Andrássy út legnagyobb látványossága, mint a kezdetek kezdetén, amikor befolyásos főurak és dámák látogatták, éjjelente pedig jóravaló tivornyázók lovagolták meg házi kedvenceit, a szfinxeket. E lumpeneket valamiért jobban szívlelte a tehetősebbeknél, akik komolykodó arckifejezésük mögé próbálták rejtegetni hiányos műveltségüket, míg a víg duhajkodók szánakozást ébresztettek benne, tán mert nem akartak másnak látszani, mint amilyenek valójában voltak.

Egy alakra tisztán emlékszik még most is, ily meggyalázott állapotában. Nem sokkal felavatása után volt egy fiatalember — elvileg költő, elvileg híres —, aki egy időben gyakran tisztelte meg hosszú monológjaival és nemesebbik felével a Dalszínház utca felőli nőoroszlánt. A legtöbbször illuminált állapotban megérkező férfi — valami Ady, valami Endre — sajátos rítust alakított ki a látogatások alkalmával: előbb tiszteletteljesen fellépdelt a lépcsőfokokon, majd véget nem érő pusmogásba kezdett a kőszörnnyel, ami — vagy aki? — azonban nem felelt — néha ezen a hódoló mintha meg is hökkent volna, bár mégis mit várt, a szfinx feltehetően magában elküldte párszor melegebb éghajlatokra őt is, meg a képzelgéseit is.

A fiatalember rögeszméje szerint ugyanis a szobor az ő szeretőjének — tán Adélnak, tán Lédának — a szakasztott mása volt. Se veled, se nélküled kapcsolatuk minden mocskos részletét megtárgyalta a kőkópiával, az Operaház pedig nem akart hallgatózni, csak — mondhatni — rosszkor volt rossz helyen. Sok részlettől megkímélte volna magát; teátrális szakítások, szenvedélyes kibékülések, lankadatlan féltékenykedések és hűtlenkedések, s mindennek a mélyén — vagy tetején, ez már filozófiai kérdés — az eltéphetetlen egymáshoz tartozás. A férfi minden eszmefuttatásának eredményeként erre a köveztetésre jutott, amit alkalomadtán egyszerűen nem tudott elfogadni — jobban mondva befogadni, az elfogyasztott szeszes ital mennyiségére tekintettel. Ilyenkor makacs dühében felpattant a kőoroszlán hátára, és a kor szellemiségéhez cseppet sem illő testmozdulatokkal próbált belőle szó szerint kierőszakolni egy másik végkifejletet.

Egyszer azonban a fiatalember átesett a szfinx túloldalára, a lecke tanulságaként a szobor tövében landolt, kisebb-nagyobb sérülésekkel ugyan, de egészben. Az élettelen tömb telt meg élettel vagy saját forrófejűsége okozta zuhanását? Ő — nyilván — a nőre kente az egészet, miután magához tért pár perces kábulatából. Egy barátja udvarias távolságból szemlélte az eseményeket, majd félénken elindult az épület felé, amikor először úgy tűnt, agybajos cimborája halálos adag intelmet kapott. Pár perc után a rossz nebuló mégiscsak megmozdult, tompán felkönyökölt, majd kócos hajába csapta kocsmaszagú kalapját, bosszúsan feltápászkodott, és sértett büszkeséggel eltávozott.

Egy ideig nem tért vissza, de felbukkant-e még? Az Operaház már nem is emlékszik, jöttek mások, más problémákkal, s most neki is megvan a maga… nos, ha keresztje nem is, de leple igen, mintha élve temették volna el, csak akkor lát valamit a külvilágból, ha egy kellemes fuvallat fellebbenti csúf fátylát, mint ezen a nyári estén…