Umar ibn Abi al-Maarri a Négykarmú Sárkány Pagodájának a Három Holló nevet viselő könyvtárszobájában ácsorgott a vörös kárpittal bevont, rózsa- és ébenfából ácsolt imazsámolya előtt, és elmélyülten pöfékelte a nargiléjéből bodorodó, enyhén kókuszillatú füstöt. A zsámolyt egyetlen gyermeke, a kíváncsi, és emiatt szertelenül nyughatatlan lelkületű Ibn al-Mukaffa Mahfúz vásárolta neki ajándékul a Tiberis bal partján fekvő városban töltött tanulóévei során. A zsámolyt al-Maarri sok minden egyébre használta, csak éppen imára soha, a szellemi önvizsgálat, a meditáció vallásokhoz köthető műfaja, az ima, idegen volt tőle. A bútordarab viszont kiválóan szolgált olvasmányai megtámasztására, árkusai elhelyezésére, és a kortalan, olykor mogorva, máskor áradó szavú bölcs a zsámoly mögé dugdosta elméjét élesítő szeszeit. Nem, mintha bárki is számon kérhette volna rajta italozási hajlamát, a palackok rejtegetése gyermeteg játék volt, és a világ dolgait szem előtt tartó géniusz igencsak szeretett játszani, ha lehetett, mindig önmagában.

Hozsanna az olvasónak!
rontott be köszvényes térdeit meghazudtolva a könyvtárszobába Mukaffa Mahfúz, ügyelvén, hogy ne lépjen rá saját szakállára, és ne botoljon meg az örökké lábatlankodó Sejtán macskában, a szomorú véget ért Bömbi húgában. Friss jázminágakat hozott, elrendezte őket a terem vázáiban, és meglegyintette a cserépben növekedő rozmaringokat, hadd adják ki illatukat, amit szülőatyjával együtt imádott. Csupán ezt követően pillantott a továbbra is bambán ácsorgó atyjára, akinek annyira üveges volt a tekintete, mint amikor az Univerzumban bóklászik. A vízipipából áradó füst semmiféle tudatmódosító szerre nem utalt, italt nem, csak kiteregetett árkusokat látott apja zsámolyán, így újra megszólította a pagoda urát.

Hozsanna az olvasónak!
szólt ismét.
Nagybölcsességű uram, minden dolgok legalaposabb tudója, a világban előforduló ismeretek összefoglalója, az Ignoramus és a Tudás avatott elválasztója, a Bölcsek Bölcse, miféle gond rovátkolja homlokod, mi homályosítja látásod?
kérdezte a kíváncsi gyermek.

Semmi sem rovátkol, semmi sem homályosít, mindössze eszembe jutott egy kedves legenda.

Megértem én is?
kérdezett vissza gyermek.

Természetesen, hiszen Európában taníttattalak, onnét küldted Lemúria legtetejére ezt az imazsámolyt is. Most olvasom a világsajtóban, hogy az Isztrosz folyón, Magyarország fővárosa területén nem különösebben kellene mostanság folyami utazásokat szervezni. Nem is gondoltam ilyesmire, ellenben eszembe jutott egy kedves, az ottani fővárosban megesett, tanulságos történet. Tudod jól, hogy az európai népség szívesen járta a nagyvilágot, leginkább fegyverrel, hogy kiirtsa a hitetleneket, meg egymást is, rabigába döntsön primitívnek tartott népeket, és összeharácsolja a gyarmati kincseket. Vittek minden mozdíthatót, amit viszont nem sikerült elfuvarozni, azt lemásolták, leutánozták. Így került két Szfinx is a fővárosi Operaház bejáratához.

Operaház? Mint a Teatro dell’Opera di Roma?

Igen, fiam, de történetünkben nem a muzsikáé, hanem a poézisé a főszerep.. Egy angyalarcú, kunfajta nagy szemű legény, korának költőfejedelme beleszerelmesedett a szerinte kedves arcvonásait viselő, mancsai közt maszkot szorongató, kemény keblű, görög, vagy egyiptomi stílusú márványoroszlánba. Románcuk során, a költő bortól euforikus állapotban gyakran megnyergelte a Szfinxet, szerelemre csábítván azt. A kőoroszlán megunta kéretlen közeledést, és farkának egyetlen csapásával lesodorta rideg hátáról a magát táltosnak vélő poétát, ám ügyelt rá, hogy az udvarlónak ne essen nagyobb bántódása.

Démon volt a budapesti Szfinx?
kérdezte a történettől folajzott Mukaffa Mahfúz.

Mi egyéb tudna megszállni és megvilágosítani művészeket, mint a démonok és a bor?
kérdezett vissza al-Maarri, és titokban örvendett, hogy elmondhatta ezt a történetet.