Ádám Tamás legújabb verseskönyve, a Szomjas víztorony tovább építkezik, tovább erősíti azt az egyedi költészetet, amely a szerzőt jellemzi. 2014 és 2016 között íródott verseket olvashatunk. A Nagy Lajos-díjas költő saját hagyományait folytatja, nem utánoz másokat, egyszeri költészet, egyedi és nehezen megkerülhető versuniverzum. A nógrádi kötődésű költő eddigi köteteihez képest most erősebb képeket használ, élesebben láttat. Mintha az idősödő szerző félne az elmúlástól, ezért nyomatékosabban fókuszál. A versek nagy része életrajzi tapasztalatokból építkezik. A könyv sajátos olvasási stratégiát igényelhet azok számára, akik nem ismerik Ádám Tamás lírai világát, vagy egyszerűen nem jártasak a versolvasás mikéntjében. Mert verset nem csak írni kell tudni, hanem olvasni is.
Akik ismerik és olvasóként képesek belakni ezt a költészetet, Ádám Tamás költészetét, szeretni fogják a legújabb művét. Ahogy az előző tizenkettő kötetet is. Ebben a kötetben több mint hatvan év élettapasztalata szól a költőből, poétikai sajátosságai jellegzetesek. Annyi a kép, a fénykép, a lírai kép a versekben, mintha a költő attól félne, ez lehet az utolsó lehetőség, ez a könyv, és mindent, de mindent bele szeretne sűríteni és zsúfolni. Ezáltal az olvasó könnyen elfáradhat, egy óra múlva könnyen eltelítődhet az egyébként tűpontos költői képekkel.
Könnyű a Szomjas víztorony hatása alá kerülni. Ha az ember nem figyel, egy óra olvasás után hamar lírai képekben láthatja saját szubjektív környezetét: a falusi utcát, ha boltba megy. A macskák szundikálását a falusi padon, a varjak röptét a szántóföld felett, vagy épp egy konyhai kályha füstcsövének ívét, ahogy eltűnik a kormos falban. Könnyen Ádám Tamás verseinek stílusában kezdi látni az olvasó a világot, ami valljuk be, az egyik legnagyobb erénye és öröme lehet egy irodalmárnak. A legjobb esély arra, hogy sokáig fontos legyen a kánonban, előkelő helye legyen az irodalmi palettán.
A számvetés és a költőnek az önmagával való meghasonlása erősen jelen van a kötetben. Ugyanaz című versében is. „Mindig ugyanúgy és ugyanazt / mondjuk el. Belső terekben a / gyenge térerő miatt nehezen / vehető az egyszólamú keserűség. / Közelebb nem jutunk magunkhoz, / motyogásunkat csak az olvadó / viaszbabák érzékelik. / S ha mégis kicsit jól vagyunk, / álmodunk ágyunkba filmkockákat, / keresztapát, levágott lófejet.„
Ez (a számvetés és a költőnek az önmagával való meghasonlása) mind természetes emberi folyamat bizonyos keretek között. Ezt a kötet kordában is tartja, amennyi fellelhető ezekből, az nem bántóan sok.
A kötet címét is adó megszemélyesítés (Szomjas víztorony), mint költői eszköz végig jelen van a műben. Ugyanúgy, mint a hasonlatok „A napok, mint száraz / hagymalevelek, elszíneződtek.”
A kötet nyolc részre tagolódik, 83 verset tartalmaz. A versek földrajzilag nem korlátozódnak egy bizonyos helyszínhez. Vannak városi helyszínek, mint például a Plázában „Plázában előkelőbb az önsajnálat, / intim környezetben látványosabb / az elérzékenyülés. Itt mindenkinek jut / neonfény, romlandó remény.” De erőteljesebben tetten érhetőek a vidéki helyszínek, a szerzőt érzékenyebben érintő falusi hangulat. Sem találjuk című versében: „Zsákfalunk száját bevarrták, repedést keresünk, hogy fagyott /madaraink kiszökhessenek. / Megjönnek téli fecskéink, / öblösen pöttyözött fészkükbe / verebek költöztek, az átgyalult /mestergerenda megfeszül.” A városi hangulatú versekben mintha szájmaszk lenne a költő arcán, nem látni pontosan a vonásait, költői arcának jellegzetességeit, tompább a poéta hangja. A falusi léthez kapcsolódó versek sokkal erőteljesebbek.
A kötetet olvasva van, hogy a sok költői képtől egyszerűen le kell tenni a kötetet, hogy ne kapjon csömört az olvasó. Ám fél óra múlva már ott motoszkál a kíváncsiság, hogy vajon milyen tökéletesen fókuszált képek jöhetnek még, milyen lírai ötletek, és akkor újra megreccsen az olvasófotel rugózata, újra koppan a teáscsésze a kisszekrényen és falja-falja a sorokat az olvasó.
A költő az immár harminc éve meghalt édesapja ismét ugyanúgy visszatér a lapokon, mint a vasút sajátos világa. Mindkettő tetten érhető a Nem árulnak naptejet című versben. „Várom harminc éve halott apámat, / zúzmarás lódenkabátban vacognak /az öreg fenyők a kihalt állomás /peronján. A váróterem kitört / ablakában gipszmadarak billegnek, / néma marad a cserépkályha szája.”
A kötetben a szerző gyakran nyúl saját régi jól bevált paneleihez, régi képek köszönnek vissza, ami a rendszeres Ádám Tamás olvasót kiábrándíthatja egy pillanatra, de ez nem baj. Olyan nekem a kötet, mint egy templom, hajnal kettőkor, kissé komor, de tele van hittel és reménnyel, ismerős szobrokat látunk a félhomályban, érezzük a körvonalaikat. Nem látni pontosan, de érezni az oltárhoz tett virágokat. Az sem zavarja meg ezt az éjjeli áhítatot (a kötet olvasását), ha néha be is repül a költői térbe néhány denevér, ami egy pillanatra megtöri a tér és az olvasó belső csendjét, néha túl sok már a kép, néhol félrecsapkod a költői szárny. De pont ezektől az apró kizökkenésekből, apró zajokból lesz újra igazán csendes ez a templom, akkor lesz újra ereje a csendnek, ha elnémulnak az apró zajok.
Az évszakokhoz kötődő, azokból táplálkozó impresszióit is érzékenyen ábrázolja Ádám Tamás:
„Alattunk jég, fölöttünk ég / törik. Fátyol alatt hold gubbaszt. / Mint kiszáradt őszi akvarell, ropog/ az éj fala. Elhagyott fészekben / madárcsont reccsen.” (Őszi akvarell) Vagy épp a tavasz: „Húsvétkor megbocsátóbbak vagyunk. / Innen néztük illatos kamaszlányok / fegyelmezett hullámzását, sárga lovak / méltósággal átitatott lépteit. / Combközépig ért a tavasz.” (Sétagalopp.)
A szerző a történelmi távlatok kapcsán is megnyilvánul: „Eddig legfeljebb sértődött / madarak karmolászták, szégyenlős / kutatók simogatták a megkövesedett / tekercseken lévő arcokat. /
Kultúrák csúsztak egymásba, / rétegenként mást jelentett ugyanaz / a gesztus. Az eltakart részletek / nehezen beszéltek. / Szerethető rétegek jöttek elő, / többjelentésű lett néhány kőbe / vésett toposz, történelmi kaland.” (Rétegek.)
Az emberi gyarlóság, félelem, az erotika is megjelenik Ádám Tamás új kötetében. A költő magánya, az emlékek súlya. De egy kiegyensúlyozott, vidám Ádám Tamás nem tudna jó verseket írni, a jó költészethez szenvedés kell, önvád, remény és reménytelenség harca. Nem hiányzik a szexualitás sem Ádám Tamás legújabb kötetéből. A szexus költői megfogalmazása évtizedek óta érdekli a költőt. Az erotikus képek most sem hiányoznak. Nem sok, éppen amennyi kell, amennyit jól esik olvasni. „A lány melltartót húz, oda lesz /a szabadság eszménye. Csipkevessző szaggatja bőréhez tapadó sortját, / csípője ritmusát felveszi a nagy folyó.” (Megint nekifut)
Az elmúlás is központi szerepet kap a kötetben. De mint minden elmúlás, a halál is csak kezdete valaminek. A halál egyben megújulás is, lehetőség egy másik élethez. Így lesz teljes a halál és az újjászületés körforgása. A költő a lét eme két alappillérét gyakran alkalmazza, rutinos arányosságban, megbízva ezekben az ősi oszlopokban, ami kupolát tart fölénk, tehát teret és kiterjedést, egyúttal bizonyos határokat is. Az arányokat nem keresi a kötetben, hanem ügyesen odateszi a több mint hatvan év, és tizenhárom kötetnyi versírás tapasztalatával. Profi költő és esendő. Esendő, mi mindannyian. Ugyanazok a félelmeink, ugyanazok az emberi örömök tesznek teljessé, ha hagyjuk. Ha hagyjuk.
A visszatérő bibliai utalások, Isten ábrázolása, vagy épp a szintén vissza-visszatérő égő csipkebokor a szerző szakrális igényét és érzékenységét mutatja. Egy éjjeli templomban hagyott fényképes dobozként is lehetne értelmezni ezt a kötetet. Nem tudni, hogy véletlenül hagyta-e ott valaki, vagy direkt, hogy ha valaki más megtalálja és felnyitja: hónapokig, évekig nézegetheti újra és újra a fotókat, hogy mindig találjon rajtuk valami újat, valami érdekeset.