A múlt század nyolcvanas
éveiben egy Éliás nevű
tartótiszt figyelmébe kerültem.
Nem jeleztem ugyanis,
hogy kaptam egy általuk felbujtónak tartott levelet,
amiben egy létező ellenzéki
csoportosulás a magyar iskolák
védelmére és a Bősi-Nagymarosi
vízerőmű építésének leállítására buzdított.
A levelet az ellenzék írhatta valamikor,
de a titkosrendőrség kezébe került.
Azonnal sokszorosították, és szétküldték
azoknak a magyar nemzetiségű állampolgároknak,
akiktől elvárták a lojalitást.
Költőknek, íróknak, kultúrházvezetőknek,
faluvezetőknek, iskolaigazgatóknak,
vagy éppen párttagoknak, akikben nem
bíztak eléggé.
Aztán vártak, s aki nem jelzett vissza,
azt felkeresték. Biztosra mentek.
Én még ezerkilencszáznyolcvanhatban
leadtam egy kötetanyagot, kérésre, az egyetlen
magyar kiadónak, de úgy láttam,
jegelik a dolgot. Sorra jelentek meg tehetséges
és a kevésbé tehetséges
kortársaim kötetei, amikor Éliás tartótiszt azzal állt elő,
hogy ha elmegyek néhány irodalmi
összejövetelre és persze beszámolok neki róla,
megjelenhet a kötetem. A meghívókat ő intézi majd.
Addig fogalmam sem volt,
hogy hallott-e egyáltalán szerény kötetemről,
sőt, abban sem voltam biztos, hogy tisztában van a kilétemmel.
Az ajánlatát visszautasítottam. Most utólag bevallhatom,
gyávaságból és gőgből inkább, mint hősiességből.
Úgy éreztem, a kötetem jó, s ha a kiadó emberei
világgá kürtölik a protekciót, vége a jövőmnek, a nem létező
karrieremnek. Utána többször bevittek kihallgatásra,
aláíratták velem, hogy nem bántottak, beszervezniük
nem sikerült, nem kaptam álnevet, sem pénzt, sem támogatást.
Így is, mint utólag kiderült, evidáltak a hatókörükbe
került személyek listáján, mint a legtöbb Iródiás ismerősömet.
Akkoriban szinte sehova sem jártam.
Annyira önző voltam, hogy nem mertem bízni önmagamban.
A bársonyos forradalom után, amikor már
beléptem az első magyar politikai csoportosulásba,
Éliás újra felkeresett a munkahelyemen. Azt mondta,
szükség van rám a demokráciában, tudja, hogy van
gerincem, itt az ideje, hogy jelentsek
a demokrácia ellenségeiről, hogy közéjük álljak.
Ekkor megkértem azt a munkatársamat, akiről nemrég
kiderült, hogy kapcsolatban volt a titkoscsendőrséggel,
segítsen Éliást leszerelni. Leszerelte. Pár évre rá a kötetem
is megjelent. Jól lehúzták. Azzal érveltek, hogy a demokráciában
már máshogyan kell írni, mint az átkosban.