Énekel a város, gyűjti szennyét dúdolgatva,
mit elmos egy gyors eső. Ez itt az Andrássy út,
hol mocsár, futó homok s a Piros Szemű csárda
helyén Opera, s carrara-k ölén maszk s koszorú,

Löffelmann Jenci lokalitása, a Három holló,
(Poe-nak is csak egy jutott), hová mindig Révész hozza,
ide cipelődik éjjelente, homlokába hulló
hajjal, nyelve alatt koronája. Hatodik ujja

porba rég. Támolyogva hotelekbe, ágytól ágyig,
elátkozza Istent, ahogy a pigra-nigra massa-t,
de napra nap — bár érinthetetlen — a húsba vágyik.
Azon a különös nyári éjen szfinxszoborra hág.

És megmozdul a kőoroszlán, mert éget a test,
sok liternyi a bor, s vágyakkal telt el az ágyék,
vonaglik alatta a nagyváros is, Budapest,
itt minden iszapos szerelemből nyögő árnyék

nő. Reménytelen, hogy Léda meddő, kongó méhe
nem ontja rá napsárga fényét, se fanyar mézét,
s benne — akinek szerelme már csak önnön kénye-
kedve szerint lobog, s behódolt csupareményét

viszonzatlan kapta vissza a szobor arcából —
üresség támad, mindenevő gyötrő üresség.
Leveti az állat az árva testet magáról.
Részeg, lehetetlent hívó vágya túlnőtt hitén,

és Léda léha szíve is, akár a szfinxé, kő,
mit szétdúlt arca s forró combja hiába lágyít,
s miből (még nem tudja) fiúcska se lány sose nő,
hisz örökkétig hideg és üres ez az ágyék.

Sejti már, sosincs utolsó szerelem, csak nász lesz,
— s tébolynak az éjszakák, a mérhetetlen bánat —
mindegyre nász, egyre csak csatakos dunna s gyász lesz,
minek iszonytató vize oltja ki a lázat.

Öröktársa marad kíméletlen alkoholnak,
elithalottja a szörnyeket vajúdó kornak.