Hemrik László
SPN könyvek ajánló
Hemrik László
Telemachosék Pallassal útra kelnek
(részlet egy készülő regényből)
Nem érezte magát sem kellően feszültnek, se ébernek, sem pedig elég koncentráltnak ezen a reggelen, pedig az adrenalinra, kivált az ilyen korai induláskor, mindennél nagyobb szüksége volt, amit a legtöbb esetben már a kasztni moccanása is felszabadította benne. Nem talált választ a miértre, hiszen a tegnap este — legalább is látszólag — a biztonságot jelentő gyakorlatot követte, s ahogy az kedd esténként lenni szokott ugyanazzal a papírvékony sonkával, ugyanazzal a fetasajtos salátával és ugyanazzal az egri chardonyval kényeztette a gyomrát és a lelkét. És ahogy minden kedden este, már, amikor a kedd estékbe nem rondít bele az élet, ott volt nála, ebben a kopott, grazi panzióban Helena is, egy perccel sem tovább, mint tizenegy — és ez így volt már háromnegyed éve, és nemcsak kedden, hanem a hónap utolsó szombatján is. Rutin nélkül képtelen lennék a tékozló rendhagyásra, mondta nem régiben egy újságírónak, aki a nyomozók magánéletéről készített riportot, és úgy lelkesedett Keller bonmot-jáért, mint a kapitányság guppijai a tubifexért. De tényleg, mikor is találkozott azzal az újságíróval? Két hete, három? Vajon elkészült a cikkel? Az biztos, hogy megkapta, és el is olvasta a kéziratot, többé-kevésbé mindent korrektnek talált benne, így aztán meg is írta a firkásznak, hogy felőle mehet, rendben van, de, hogy megjelent-e az írás, arról nem volt információja. Az túlzás, hogy szétvetette volna a kíváncsiság, de biztos, ami biztos, felragasztott egy post it-et a memóriájába, s ha majd újra hazaér Bécsbe, rákérdez a dologra: a Keller-féle rutin nélkülözhetetlen forrása a jól kontrollált hiúság is.
Kikanyarodott a panzió szűk utcájából, és gázt adott. A reflektor dús aranyfényt hintett a vizes burkolatra, s Keller fejében még az is megfordult egy pillanatra, talán nem volna szabad ráhajtania. Visszanézett a panzió távolodó neonfeliratára, és megidézte Helenát, a szép zöld szemeket, a kislányos arcot kehelyként közre fogó kezeket, a nőből áradó eleven citrusillatot, és persze a vékony ajkak között áramló szavakat. Megvan, a szavak! Azok tették nehezen kezelhetővé ezt a korai indulást, a szavak, amelyek lágyan és érzékien adták tudtára: drágám, ugye, tudod, nem jövök többé.
A létező legócskább zenék szóltak a rádióból, nem is bírta tovább, néhány kilométerrel a Schartnerkogeli-alagút után, lehajtott a pályáról. Az OMW kútnál vett egy hosszúkávét, és leemelt a polcról egy napilapot. A címlapon minden a választási kampányról szólt: acsarkodás, önfényezés s nyilván hencegés a „cél szentesíti az eszközt” örök igazságával. Ki vessen követ kire? — morfondírozott egy hosszú pillanatig, de nem tovább, mert az utolsó korty kávé is utat talált a gyomrába. Még vetett egy pillantást a meteorológiai jelentésre. Biztatóan mosolygott egy smiley, lassan vége az egész Ausztriát áztató esős napoknak. Indulnia kellett, fizetett, s dobott egy félmosolyt a kókadozó kasszás lánynak. Tudta, csak egy valaki, David Bowie ragadhatja ki ebből a nyálkás plazmából. Kivett egy cd-t a kesztyűtartóból, és már szólt is a Pallas Athene kompromisszumot nem ismerő, brutális világa. A hangzás ugyan nem vehette fel a versenyt az otthoni Revel hangfalakkal, de a 93-as nóta így is bevégezte a feladatát: koncentrált elme, biztos mozdulatok, kiélesített érzékek. That’s all / that’s all / that’s all… dübörögtek a basszusok. Helena fénye kialudt, az otthon jelentéktelen kulisszává silányodott, That’s all / that’s all / that’s all /God is on top of it…