Üdvözlök mindenkit ezen az estén, Velican-Patrus Dóra vagyok, és én fogom megnyitni ezt a kiállítást. Elsőként hadd beszéljek arról, hogy ismerkedtem meg Zsolttal. Egy fotós OKJ-s iskolai képzésen találkoztunk, ahol én tanítottam őt a stúdiófotózás rejtelmeire. Az iskola elvégzése után kért meg engem, hogy tartsam meg ezt a kiállításmegnyitót. Egyrészt nekem ez nagy öröm volt, sőt, arra gondoltam, el is dicsekszem vele, hogy én tanítottam és a kezeim közül került ki, másrészt elgondolkoztam, hogy a kiállítás témája miatt egy nagyon komoly dologról kell beszélnem.
Már annakidején, amikor tanítottam, akkor is sok mindent megtudtam róla. Ő volt az a hallgató, aki ugyan csöndes volt, de saját, egyéni stílusában, egyfajta humorérzékkel megáldva egy központi személyiséggé lett a csoporton belül. Már akkor látszott, hogy bármi, amit mondok, előadok, azt ő a saját gondolataiba, ötleteibe akarja beleépíteni. Rengeteg megvalósításra váró ötlete volt, és az ehhez szükséges, akár technikai, akár kompozícióval, vizuális látásmóddal kapcsolatos információkat kereste, és ezeket azonnal meg is akarta érteni, aztán pedig felhasználni, beépíteni, és saját ötleteihez felhasználni. Később, amikor a vizsgaremekét először megmutatta, egyértelmű volt, hogy a képeivel többet szeretne kifejezni és összetett motívumokkal dolgozik. A legfontosabb, amit én is át szeretnék adni a fotós képzéseken, hogy előbb legyen meg a gondolat, és erre tudatosan épüljön fel a sorozat, minden eszközzel ezt igyekezzen megvalósítani a képekben.
Nagyon örülök ennek a kiállításnak, de egyben zavarban is vagyok, mert olyan témát feszeget, amiről nem könnyű beszélni. Zsolt szerencsére egy remek modellt talált a sorozatok megvalósításához, a kiállítás összes képén vele, az ő arcával dolgozott.
Zsolttal leültünk a megnyitó előtt beszélgetni, nagyon érdekes dolgokat állítottunk szembe egymással a kiállítás kapcsán. Egyrészt kérdeztem tőle, miért jött neki a fényképezés, hiszen egyébként is művészettel foglalkozik, író, költő, zenész. De miután kimaradt az életéből a zene, egy fontos kifejezési forma, ezért egy másik kifejezési eszközt keresett, ahol a gondolatait, érzelmeit nem szöveges úton ki tudja fejezni, ahogy az a zenével sikerült anno. Ez a forma a vizualitás egyik fajtája, a fotózás lett.
A mostani projekt pont egy éve kezdődött. Nagyon fontos volt neki, hogy a képsorozataiban egyetlen arcot szeretne folyamatosan úgy megmutatni, hogy különböző helyzetekbe, körülmények közé helyezi. Ez a kiállítás tehát mindenképpen egy még le nem zárult folyamatnak az egyik állomása, és mi kíváncsian várjuk a következőt, hiszen rengeteg lehetőséget rejt ez a megkezdett út és izgalmas lesz meglátni, Zsolt mit hoz majd ki belőle később.
Már napok óta ezeken a képeken gondolkodom, velük élek, próbálom átérezni, mit is fejeznek ki. Akkor jók ezek a képek, ha a nézőben elindítanak egy vagy több gondolatfolyamot, még ha nem is feltétlen ugyanazokat, amit a fotós eredetileg közölni akart velük. Ha a néző a megnyitó után hazamegy és tovább gondolkodik a képeken, mert megfogta bennük valami, amit magáénak érez, ami megfogalmazódik benne és az ő számára aktuálisnak gondolja.
Sokat foglalkoztam a képekkel, tanulmányoztam őket, próbáltam rájönni, vajon mit mondanak nekem, mit látok bennük. Aztán egyre inkább úgy éreztem, mintha egy önismereti túrán vettem volna részt, azt vettem észre, hogy egyre jobban beszippant a témájuk, én is bámulom magam a tükör előtt, azon gondolkodom, hogy vajon én mit élek át akkor, ha lemosom a sminket magamról, és hogy vajon ténylegesen bele tudok-e az emberek szemébe nézni. Nagyon fontos, és ez az egész kiállítás e köré szövődik, hogy amikor az emberek ezt a maszkot „lebontják”, lemossák, leveszik magukról, akkor a folyamat során mit élnek át, másrészt, ha belenéznek a tükörbe vagy valaki szemébe, akkor mit látnak.
Ha belenézek a fotón szereplő modell (és ezen analógia mentén egy másik ember) szemébe, akkor vajon magamat kezdem el látni, tehát a saját tulajdonságaimat, gondolataimat vetítem-e rá erre a nőre, vagy az is lehet, hogy Zsolt, tehát a fotós szemszögéből kezdem el látni őt, és azt, ahogy Zsolt látja a világot és a képen szereplő arcot. Ez tehát egyszerre egy áttételes és direkt önkifejezési módja annak, ahogy a fotós láttatja a világot.
A kiállítás három különböző sorozat képeiből áll össze, ezek három falon vannak csoportosítva. Mindegyik sorozatnak kicsit más a jelentése, de az elrendezésük, sorrendjük a teremben egyfajta körforgást, a helyhez idomuló kapcsolatrendszert sugall. Három-három kép jelenik meg két különböző sorozatból, és egy képviseli a harmadikat. Az első sorozat címe Oldat. Zsolttal a három kép sorrendjéről beszélgettünk, arról, hogy van-e jelentősége annak, hogy balról jobbra haladva melyik képet kezdjük el értelmezni és abból kiindulva hová fut ki a mondanivaló. Zsolt abszolút a hely adottságaihoz igazította a kiállítást, így a klasszikus sorrendiség helyett a megpillantás, az észrevétel sorrendje működik a terembe érve. A kiemelt, középre helyezett kép az elsődleges, aztán viszont ránk van bízva, hogyan haladunk, milyen sorrendben kezdjük felfedezni a sorozat további fotóit. Ha csupán a témáját figyelem a képeknek, akkor én biztosan nem ebben a sorrendben raktam volna fel őket, hiszen az eredeti, egyébként több elemből álló sorozat, ugye, itt most az Oldatról beszélünk, másféle értelmezési utat kínál.
Az Oldat arról szól, hogyha estére a maszk lehullik, primér és átvitt értelemben is lekerül a smink, az álarc stb. az emberről, akkor ez milyen folyamatokat, érzéseket, esetleg szorongásokat vagy épp szabadságélményt okozhat. Ebből a szempontból nagyon nem mindegy, melyik kép lesz az utolsó, melyiket nézzük meg utoljára. A középső kép magabiztos minimalizmusa mellett a két szélső egyike bizonytalanságot, feszültséget, a másik már-már megnyugvást, akár beletörődést, fesztelenséget mutat. De mivel az olvasás irányát a néző számára nyitva hagyja, ezért mindenkinek más és más jelentést hordozhat az Oldat itt kiállított három képe. Pont emiatt, amikor a megnyitóbeszédre készültem, rengeteg kérdés felmerült bennem, aztán a következő gondolatom meg az volt, hogy ezeket nem biztos, hogy meg kell kérdezzem. Mert a válaszokat sem biztos, hogy Zsoltnak kell megadnia, elképzelhető, hogy erre nekem, a nézőnek kell választ találni. Ő elindított egy olyan gondolatfolyamot bennem, ami nem csak a kiállításról vagy a képekről szól, hanem rólam, rólunk, befogadókról. Egy olyan belső útkeresés ez, ahol a végeredményt az embernek saját magának, magában kell megtalálnia.
Az Oldat egyik központi motívuma a víz. Mintha korrodálná a maszkot, lemossa a sminket, visszarendezi az arcot az eredeti állapotába. Ha szembe fordulunk, a terem átellenes oldalán lévő, Növekedés című képen szintén megjelenik a víz, viszont pont az ellentétes értelemben, ott a születést, az életet jelenti. Izgalmas, hogy a sorozatból azt a képet választotta Zsolt, ahol a modell az arcát a kezeivel eltakarja, és csak a szemek láthatók. A szem nagyon sok mindent elárulhat. El tudunk-e benne mélyülni benne, ha csak azt látjuk, az a központi motívum a képen, az egy nagyon erős reflexiót jelent a külvilág felé. A kitekintés lehet egyféle megfelelni akarás, egy számonkérő pillantás, vagy csak egy jelzés, egy kérés, hogy odafigyeljünk.
Az Oldat és a Növekedés sorozatoknak a másik, nyilvánvaló mondanivalója az, hogy mindenki megpróbálja magát szebbé varázsolni, lehet ez akár egy smink, valamilyen krém, ha a testünket nézzük, egy frizura például, de tágabb értelemben persze a ruházatot is ide sorolhatjuk, vagy akár egy felvett tulajdonság is beleillhet ebbe. Ezek a felvett külsőségek mind-mind saját magunkat fejezik ki, belső tulajdonságainkat engedik láttatni. A Növekedés című képen a haj folyamatosan az éltet adó vízben van, mintha vigyáznánk a szépségünkre, és általában igyekeznénk állandóan frissen, egészségesen tartani a testünket, önmagunkat.
A harmadik, Önképző című sorozat egy picit eltér az első kettőtől. Ezeken a képeken az ember a saját testével való kapcsolatát próbálja megmutatni. Itt különösen fontosak a részletek, milyen formában ezeket láttatni engedi vagy épp rejti el, vagy milyen világítással dolgozik, mennyire kemény, torz vagy épp lágy karaktert és hangulatot hoz létre a fényekkel. Ezek azért elég karakteres képek, és ebben a sorozatban a kéz nagyon fontos szerepet játszik. Mert egyrészt a szemébe nézel valakinek, és megpróbálsz kiolvasni belőle minél több információt akár magadról, akár róla, de legalább ilyen fontos információhordozó a kéz is. Nagyon sok minden leolvasható róla, a tartásáról, a testhez képesti elhelyezkedéséről, az arccal való különböző interakciókról. A kézen nincs smink, jól látható, mennyire piszkos vagy ápolt, sima vagy érdes. Ezekről nagyon sok minden kikövetkezhető az illetőről. Aztán ott vannak a mozdulatok. Ki milyen gesztusokkal beszél, mutogat, segíti a verbális kommunikációját, és esetleg hogyan fedi fel akaratlagosan vagy anélkül mélyebb érzéseit, hogyan mutatkozik meg a tudatalattija. Ugyanakkor a kezeddel tudod felfedezni a testedet is, az izmok ritmusát, a tapintható pulzust, a hibákat és a formákat. A képek ezekkel a motívumokkal próbálnak rávenni minket, hogy foglalkozzunk a testünkkel és próbáljuk megszeretni.
Az Önképző sorozat mindhárom képén tehát a kéz van a főszerepben. A két szélső képet erős feszültség jellemez, amit a kéztartásból és az archoz való viszonyulásából láthatunk. Egy folyamat köztes állomásait láthatjuk, aminek a végét, a középső, fő képen egy nyugodt, ellazult, csukott szemű pozíció zár le, amikor már elfogadja, megszereti önmagát. Itt is jelentkezik a kéz, közvetve, mert a váll látszik csak, a teljes kéz kinyúlik a képből.
Az Elölnézet című kiállítás címe egy konkrét nézőpontot ad nekünk, de ne féljünk más oldalról, közelről vagy távolról is tanulmányozni a képeket, engedjük, hogy megnyíljanak felénk, hogy felfedjék a mondanivalójukat.
Szeretném megköszönni, hogy itt voltak, és remélem, sikerült felébreszteni mindenkiben a kíváncsiságot, hogy mindenki akár többször és alaposan megnézze a kiállítást és aztán elgondolkodjon arról, amit a képek közvetíteni próbálnak felé. Ne féljenek megkérdezni Zsoltot és beszélgetni, együtt gondolkodni a képekről vele.
Köszönöm szépen a figyelmet!