Az őszi szél kellemesre hűtötte Ithaki hegyeit, zörgő levelek borította kertjeit. A Merovigli déli lejtőjére épült ház hatalmas teraszán Pénelope egy pohár könnyű borral kezében lustán nyújtózott a vesszőből font ágyon, hosszú idő után végtelen nyugalomban nézhette az éjszakába futó tenger lassan kihunyó csillogását.
Egyedül volt, de nem csak ezen az estén, hanem már húsz éve. Férje a szigetközi hadtest büntető expedíciójához csatlakozott, állítólag gazdasági tanácsadóként. De a gyorsnak tervezett katonai művelet tíz évig tartott. Bajtársai, felettesei lassan megérkeztek, de híradásaik csupán a harcokban derekasan helytálló Odüsszeuszról szóltak. Elit egysége legendássá vált ám senki nem tudott biztosat mondani hollétükről, és az utolsó információt egy hadtáp őrmester szolgáltatta, aki saját szemével látta, hogy a húsz fős csapat egy zsákmányolt motoros yachton kifutott a nyílt tengerre. Ennek azonban már újabb tíz éve.
Pénelope a kényszer hatására gyorsan beletanult vállalkozásaik vezetésébe. Családja elenyészett, egyetlen fián, Thélemakoszon kívül nem maradt rokona. A kis sziget gazdag szépasszonya mágnesként vonzotta a rajongók hadát, akiknek nagy része hófehér kezeiben a sziget hatalmi szálainak egyesülését sejtette. Nem is alaptalanul. De Penelope tartotta magát férjével rég kötött szövetségéhez.
Fia Thélemakosz szarvasra és őzre ment a családi birtokot körülvevő erdő hőségtől szenvedő fái között. Sarujával kedvetlenül rugdosta a port. A szél szétterítette a közeli falu mocskát, szemetét mindenhová papírfoszlányok, koszos zacskók lifegtek a gallyak között. Az erdő már csak a vadon illúzióját adta.
A gyönyörű suta kissé takarásban állt, de nem volt messze, ezért abszolút kudarcnak érezte, hogy elhibázta. A mögötte lévő fán halkan pendült a vessző, az állat megugrott. El kellene indulni hazafelé, sötétedik. De nem igazán kívánta az otthon melegét, anyja szeretetét, egyébként is erre a szeretetre egyre kevesebb idő maradt a birtokon zajló események miatt. Szaporodtak a névnapok, az ünnepek, ahol anyja ragyogott, kiélvezte a feléje irányuló őszinte rajongást, táncolt, flörtölt és nem úgy tűnt, hogy bármi is maradt volna benne apja emlékéből.
A több napig tartó vadászatok, a vendégek elszállásolása, mind a vendéglátó számláját apasztotta, a dürrögő kakasok folyamatos násztánca már a ház anyagi biztonságát veszélyeztette. Sokszor végiggondolta ezt és egyre biztosabban érezte, hogy neki kell cselekednie. Anyja nem tudna és talán nem is szeretne kellő eréllyel fellépni a vendégsereggel szemben. Már az erdő szélén járt, a szürkületben vibráltak a birtok fényei.
Akkor érezte meg a vadat. Nem is látta igazából, balra tőle a ritkás bozótban meghajolt néhány ág és egy gally is megroppant. Megmerevedett, lassan vette a levegőt, emelte a számszeríjat. Amikor egy rövid szünet után újra megmozdultak a levelek, elengedte az ideget és az acélhegyű vessző sziszegve hasította a levegőt. Hallotta a becsapódás tompa csattanását, de a hang, a megsebzett állat hangja egészen furcsa volt.
Rohant és meglátta az embert. Magas, csontos, inas férfi volt, koszos, szakadt ruhában. A vessző a torkában állt meg, habos vér folyt ki a száján. Még élt, az avart rugdalta kínjában, keze a koszos leveleket markolászta. A vesszőhöz nem mert nyúlni, fölemelte a testet és amennyire erejéből tellett, botladozva futott a kapu felé.
És akkor jött a kutya.