És végül te se szólsz már hozzám,
de fel sem merül bennem,
hogy rákérdezzek, miért.
Mindig is mondtam;
olyan vagy, mint ő.
Akkoriban, ott,
ahogy félig ájultan a hidegtől,
fáradtan a belső izzástól, meg
a finoman füstben száradó merengésektől,
a vízhez közel, ott,
enyhült a zavar, és közelebb kerültem ahhoz a lüktető heghez,
amitől akkor, mikor el kellett hagyjam,
elmenekültem.
A parazsló hamu, a cigi vége,
morzsolgattam ujjperceim közt a dekket,
csak annyit meséltem akkor,
de csak félszavakban, kerülgetve,
soha egy pontos célzással, mert hisz fáj még,
nem szúrhatom meg,
hogy meg mindig itt van,
s én körülötte,
és sose fog elmúlni talán,
csak enyhül,
csak zsugorodik,
esetleg egy ponttá sűrül,
de oly mélyen van, hogy el nem érem már.
Akkor azt mondtad, nem érted, miért tett így,
te legalább megtartanál, s lám,
most ugyanúgy nem szólsz te sem.
De ahogy akkor, s ezután is, megtanultam,
és végül jól döntöttem, hogy nem engedek be még egy hozzá hasonlót,
ez most már nem fáj.
Észre se veszem, csak emlék az egész,
és halvány sajnálat, hogy így eltakarodtál te is.
Mert nem tudtál úgy, olyan szavakkal bebocsátásért engedélyt nyerni,
akkorra már megtanítottak,
ellenálltam a szagnak,
hogy magadhoz szólítasz, ellenálltam annak, hogy úgy érezzem, hozzám érsz.
Téged már nem akartalak befalni,
nem telítődtem illatoddal,
nem húztalak magamba,
nem mosódtam bele pórusaidba,
nem töröltem el a határokat,
és nem lettünk eggyé.
Ahogy veled sem, vele sem voltam soha.
Maximum helyet cseréltünk.
Tán, egy kis időre.
Nem kívánok többé senkivel osztozni a testemben - tiltakozik valami gyöngeség, valami erőnek hazudott vágy.
Valójában csak porzik a talaj az összeomlott falak után,
kidőlt ajtókban tört kulcs-csonkok csüngnek,
lassan újra csönd lesz, s tisztaság.