Szeretem
a kiélesedő kontúrok
ezüsthideg szemtelenségét.
A halál
fukar eleganciájának visszfényét.
A némaságba merevedő Napot
a beszédes fényben.


A közelség tömör sötétségét?
Az eleven fényjeleket
a felperzselt bőrön?
Azt, ahogy a csonthiány ideget ér?


Mit is szeretnék, hát megérinteni?
A papír fehérségét?
Önmagamat
egy végtelenné táguló pillanatban?
Élet?
Vágy a végtelenre
végtelenül.
Vers az élet.
A halál se több.
Néhol a rímek,
máskor csak így
rímtelenül.

*Jelen lapszámunk fejléce Nagy Sára művének felhasználásával készült