A terézvárosi utcagyerekek a legtöbbször a Hunyadi téren, a vásárcsarnoknál őgyelegtek. Tíz év körüliek voltak, a legnagyobb és legokosabb a már majdnem tizenkét éves Szakmári Pista. Tudott írni, és sokszor beszélt az apjáról, aki egy kabaréban dolgozott, ahová néha őt is elvitte magával. Most is erről mesélt, az úri illatokról, a pezsgős poharakról, arról, hogy addig nem hal meg, míg azt még egyszer át nem éli. „Sőt, még az Operába is elmegyek” — fejezte be felemelt mutatóujjal. Erre kitört a röhögés. Az Opera, az a szmokingos tekintetes urak és boás, estélyi ruhás naccsasszonyok világa, fiákereké és konflisoké, pezsgőé és kaviáré, nem az olyan kis senkiké, mint ők, még ha az egyik senki maga Szakmári Pista is.
Aki ezen a hitetlen nevetésen mélységesen felháborodott. Talán ha nem lopott volna aznap két jó pohár kocsisbort, ami igencsak beleszállt abba a majdnem tizenkét éves fejébe, nem veszi annyira a szívére a dolgot. De a kocsisborral és így Pistával sem lehetett viccelni: azon nyomban elindult. Az Andrássy úton balra fordult, néhány perc gyaloglás után már ott is volt az Operánál, a két gyönyörű emberfejű, de állattestű szobornál. Az apja mesélt róluk, meg valami távoli korokról, azokban a Pista számára távoli korokban, amikor még volt apa és volt anya és volt otthon. Arra a boldog gyerekkorra gondolva toporgott a szobrok előtt, áhítattal bámulta a hozzá közelebb lévőt, a Dalszínház utcánál.
Ekkor részeg hangok zavarták meg. Jól ismerte a részeg hangokat, Dudás hentest gyakran hallotta épp olyan hanghordozással beszélni, ahogy most ezt a két alakot.
— Agyibagyi, hagyjad már békén ezt a szobrot!
— Ugyan már, Béla, ugyan már. Hát nem látod, hogy ez nem egy szobor? Ez maga Léda! A márványba formált Léda… De mit is beszélek, hát Léda maga márvány, maga egy hideg kő. Lenne bár inkább utcasarkok rongya, ha elkísérne egész a síromba… Béla, ez jó! Várj, ezt felírom!
— De tényleg, gyere már, Agyibagyi, mert még becsukják a borozót!
De az Agyibagyinak mondott férfi rá se hederített, Pistához fordult.
— Kölyök, te! Van neked valami pennád? Vagy hát persze, honnan is lenne? Utcasarkok rongya, pompom egész a síromba… Egyáltalán ki vagy te, mit csinálsz itt ilyenkor? Persze mennyi is az óra ilyenkor?
— Agyibagyi, mondom, már annyi, hogy becsukják a borozót! — próbálkozott újra a barátja. Most legalább egy legyintés volt a válasz, aztán a férfi újra a gyerekhez fordult, aki némán nézte őket.
— Kölyök, te, tudod te, mi a művészet?
— Tekintetes uram, én azt nem — csóválta meg Pista a fejét.
— Na, akkor most megtudod, mi az igazi művészet! Nézd, az egy szfinx — mutatott a szoborra. Pista bólintott.
— Szfinx, értem. Ez az igazi művészet?
— Nem. Az igazi művészet, hogy ez a szobor… Utcasarkok rongya, elkísérne a síromba… Béla, ezt írjuk fel! A művészet az, hogy ez a szobor, ez a márvány… Ebbe bele lehet szeretni! — megragadt a fiú kezét, és egészen közel húzta a babérkoszorút szorongató, bánatos arcú márványhoz. Pista nem értette a férfit, aki közben elengedte a kezét, és mászni kezdett fel, a szobor hátára.
— Te, drága dög, te! Te, Léda! Veled megtelik a lelkem, gyönyöröm csak ajkadon leljem, bűn és szenny az élet, de veled tiszta, hófehér lett! Béla, ezek is jók, írd fel mind!
— Fel, fel, felírjuk, csak érjünk a Három Hollóba, Agyibagyi. Mássz már le onnan!
— Kölyök, te itt most az igazi művészettel találkozol! Nézd, hogyan hódítja meg, teszi magáévá a szerető férfi… — szinte már kiabált a szobor hátán furcsán rángatózva. De a mondatot befejezni nem tudta, hirtelen megbillent, a kalap a fejéről, ő pedig a szoborról repült le suta mozdulattal.
A látottak és a hatalmas csattanás egy pillanatra lebénította Pistát, aztán a férfihoz szaladt.
— Ennek kampec! — mondta a vérző fejét látva, de az épp akkor megszólalt.
— Kampec neked a segged! Semmi bajom, szétzúzok minden kőtáblát, holtig kacagok, lálá. Béla, pennát!
De Béla nem pennát nyújtott, hanem a kezét. Erre a sérült feltápászkodott, „ó, a nyomorult”, nyögött fel, de aztán, ha kicsit tántorogva is, a barátjába kapaszkodva elindult. Pár lépés után visszafordult.
— Na, kölyök, ez az igazi művészet. Ha véresen, fáradtságosan is, de itt egy vers született, a szemed láttára, a füled hallatára. Ha valaha ezt a nevet, hogy Ady Endre, meghallod, jusson eszedbe ez az este és ez a vers. Életed végéig emlékezni fogsz erre az estére! Ez szinte pontosan így is történt. Szakmári Pista tíz év múlva hallotta ezt a nevet. Isonzónál, egy tábortűz mellett ültek a nagy háború harmadik évében. A társai arról beszélgettek, hogy levelet írni Adynak. És egy szemüveges tanárképű arról, hogy hejjj, az a vers, hogy Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkisérjen egész a síromba. Pista felkapta a fejét, szétzúzva minden kőtáblát és láncot, holtig kacagnók a nyüzsgő világot, hallotta a reszkető hangú szavalatot. Pista belülről megremegett, ahogy a szemüveges eljutott a vers végére, Meghalnánk, mondván: Bűn és szenny az élet, Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek, ezek voltak az utolsó szavak, amiket Pista hallott, miközben egy olasz gránát éppen telibe találta a tábortüzet.