A-a-a… No, még egyszer! A-a-a… Andante… Assai andante. Csak nyugodtan, lépegetve. Háromnegyedben, mintha lassított keringő lenne: c, cisz c, cisz, é, cisz, c, cisz, gisz… Autumn Tears. Ez lenne a Három őszi könnycsepp.

Piano… Piano… Mi ez a zaj? Az őszi lárma. Ez is egy Ady-vers. Jut eszembe: az megvan, amikor Ady… Pszt! Nem érdekel a pletyka! Krúdy is inkább hallgatott volna! Hja, hogy a szaftos sztorikat vették a lapok?! Kelendő volt a bulvár az ő korában is. Sőt, korábban is!

Az úr írt — Egyedül a tengerrel —, és ivott. Krúdy ugyancsak! Hiába, flekkre fizették. Sokat dolgozott. Mesélt Podolinról, Szindbádról, boldogult úrfikoráról, valamint tyúklevesről, tenyérvonalakról, tányérhúsról, továbbá álmokról, asszonyokról — és Ady éjszakáiról is.

Éjszaka lett?! Az ágyam hívogat. Ének! Zongorakísérettel! Londonban Lost Content, Bécsben Mein Bett Ruft. O mein bett, O mein Bett. Adynál az ágy is koporsó! Ez bizony szomorú. Bartóknál meg hangzavar! Az bizony, hangzavar. Ha nekik az, ami nekünk vigasz. (Ez egy Illyés-átirat!)

Reinitz Béla nem öt, hanem legalább száz Ady-vershez írt zenét. Azok lettek az elfeledett dalok. Bezzeg Bartók! Modern volt és komoly! Felfedezte az Universal Edition is.Íme kotta: Five Songs /Fünf Lieder, Opus 16. Nem mehetek hozzád — ez is benne van.

(Sajnos, a kottából a költő neve kimaradt. Az a találkozás is elmaradt.)