Valaha hófehér ingét koszos szürkévé változtatta az idő, körme alatt a kétkezi gyötrelem feketéllett, korábban borostát sem tűrt arcát most ápolatlan szakáll takarta, sötét hajában ezüstösen csillogott a tapasztalás, tört fényű tekintetéből kiveszett minden idealizmus. Valószerűtlenül mutatott az üveglift steril zártságában. A legfelső emeletre tartott, és ezúttal örült, hogy senki sem kíván összezsúfolódni vele. Amikor a liftajtó egy-egy emeleten kinyílt, az öltönyös, kosztümös kollégáknak hirtelen másfelé akadt dolguk. Rá sem ismertek. Hogyan is tehették volna, ha kizárólag a szakadt nadrágszáráig néztek?
Gépe alig egy órája szállt le, és tervei szerint az értekezlet előtt felfrissült, átöltözött volna, de főnöke úgy vélte, koldusnak tetsző ábrázata nagyobb hatással lehet a luxustól elkényelmesedett munkatársakra. Nem tévedett. Ő maga is megrökönyödött a látványtól, és a feleszmélés előtti pillanatban már-már a biztonságiakat hívta. Széles mosolya csaknem egészen elfedte zavarát, és hellyel, kávéval kínálta egykori barátját.
— Hány év is Stavros? — kérdezte, mint aki nem tudja a választ.
Stavros sok éve bolyongott már Afrika legszegényebb vidékein. Eleinte élvezte a háborús tudósításokat, úgy hitte, hogy korszakalkotó események kellős közepén áll, csak később eszmélt, hogy elhagyatottabb helyeken nem is járhatna. Hogy élnek, halnak-e arrafelé az emberek, aligha érdekelt bárkit is. A nyomor, éhínség, ivóvízhiány, túlnépesedés okozta problémák a világ boldogabbik felén még csak fel sem borzolták az állóvizet. Első felocsúdása olyan élesen hasított belé, akárcsak a kő, amivel fejbe vágták, hogy elvegyék mindenét. Egész éjjel hányt a három csillagos szállodának csúfolt pusztulatban. Azonnal indulni akart vissza, az öltönyösök közé, de attól a képtől még jobban undorodott. Hát maradt. És éveken át tudósított a reménytelenség poklából.
Mindez olyan végtelenül messzinek tetszett most. A munkatársak nem értették, a főnök miért riogat egy szerencsétlen, két világ határán rekedt vásári majommal. Néhányan azt hitték, már nem is él, mások halálos betegségekről sutyorogtak, alig akadt néhány régi barát, aki kezet fogott volna vele és őszintén a szemébe néz.
— Hát visszatértél! — veregette vállon Lysias, az egykori beosztott és tanítvány.
Ám az időközben felfelé lépegető kolléga szemében nem az öröm, hála vagy megkönnyebbülés tiszta fénye tükröződött, hanem harag, gyűlölet, félelem fakadt. Hogy a fogatlan oroszlán egyszer visszatér? Ez a képtelenség még csak eszébe sem jutott senkinek. Az értekezlet kibillent szokott medréből. A jelenlévők egy része eleve csak hallomásból vagy a tudósításokból ismerte Stavrost, mások szerették volna, ha ez így is marad. Amikor a főnök régi helyét ígérte neki, némi zúgolódás támadt. Idegen elem rondított a törtetés és sakkjátszmák világába. Lysias tiltakozott a leghangosabban, Stavrost is emlékeztetve, hogy az idő eljárt fölötte, rég nem ugyanaz semmi. A modern stúdiókban azt sem tudná, hová nézzen, a technikai újdonságokat nem értené, a politikai és közéleti helyzetről nem is beszélve. Ám a főnök vita helyett Stavros kiváló képességeire emlékeztetett. Büszke volt a visszatérő hősre, a másnapi címlapok sztárjára. Úgy vélte, néhány hangoskodónak már így is jóval több jutott a megérdemelt öt perc hírnévnél. Bármit megadott volna, hogy Stavros újra megtalálja a helyét.
— És készíthetek tényfeltáró műsorokat korrupcióról, politikai háttéralkukról, Afrika nyomoráról? Felnyithatom végre az emberek szemét?
— Bármit Stavros! Amíg odafenn hagyják…