Székelyhidi Zsolt
1973-ban született Debrecenben. Író, költő, fotós, zeneszerző, 2007-től a Spanyolnátha szerkesztője, 2011–2019 közt főszerkesztő-helyettese. A Corvina kiadó műszaki vezetője.
Kötetei: Hoz (versek, Új Bekezdés, Miskolc, 1997), Zajtalanítás (versek, Parnasszus, Budapest, 2004), Jega Jade — Háborúban született (regény, Kossuth Kiadó, Budapest, 2009), Ördöngős (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2009), Űrbe! (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2012), Vampomorf (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2014), Csurom (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2016), Színült (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2019), A kékkőkúti csillag (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2020); Ami kék lesz (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2021).
Az 1995-ös Miskolci Tavaszi Diáknapok különdíjasa. 2007-ben Junior Parnasszus-díjas, 2008-ban a Kossuth Kiadó regénypályázatának első helyezettje Zöllner Marcellal.
A Jelenlét50, a HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz 12 SPN-antológiák tervezője, szerzője. A Hunlandiát szerkesztőként is jegyzi.
SPN Krú név alatt 2008-tól Berka Attilával együtt zenés költészeti performanszokat, akciókat csinál. 2011-től 2013-ig a vakszöveg.hu irodalmi és fotóblogot vezette Zolkóval.Űrbe! kötete 2013-ban digitális verzióban is megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat aloldalaként (http://urbe.spanyolnatha.hu, tervezte: Barbély Virág), 2014. január 22-én pedig Miskolcon a Tízeset című Spanyolnátha-rendezvénysorozat részeként debütált a belőle készült színpadi mű Bársony Júlia rendezésében és a Harmadik Hang Háza + SPN Krú előadásában.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Székelyhidi Zsolt
Világford
És kinő a világ szeme,
és kilóg a világ foga,
és feni a világ, a fene
jó dolgát, miközben
kijön a sodra a medréből,
kilóg a lóba a teknőből,
kilép az, kilép az
elénk és elmondja, hogy:
kinő a szemem,
kiszúr a fogam,
kiszáll a kezem,
kijár a lábam!
Ki más, ha én nem,
ki másra számol
rá az ember, önmagára,
ha nem rám!
A világra számít,
a viágra hasztalan
már az emberen,
halandón! Nem áll
előttem rendesen
semmije sem!
Én, a világ,
letettem rólatok,
fiam!
— mondta a világ,
s fordult, hogy az ember
pedig előbb fejre, utóbb
lefelé esett, ki a Földről
az egyetemleges
semmiségre.
Az ember így fejezte le
sorsát, a világ így kezdte
elölről magát.
Ment tovább megint minden
a végtelenben
embertelen!
Szerevamp
A vámpír megleste
jöttét januárban,
a szülészet fehér aulájában,
vértranszfúziós orvosi ruhát viselt.
Annó. Hó volt, hideg,
nem emlékezett,
csak, hogy várni kell éveket,
míg a lányból nőremek
lehet, meg utána is még,
hogy ne csitriként
álljanak le az életfunkciók.
Legyen harmincas,
komoly szemek, arcív vonalak
és a személyiségjegyek
mind egyben mutassanak
érett megértést.
A komplikált vampirellai
témakör például,
a szívleállást követően,
hogy mit ér az emberbőrbe kötött,
nem épp esendően keletkezett forma
— ki is ő, ahogy létezik,
úgy, vérkonokul,
és egyszerre halva is teljesen,
életfunkciók ide vagy oda,
korántsem mozdulatlanul.
A vámpír tehát — az idő
most összetéved — nézett a csecsemő
szemébe, s a jövőkép ott, ebben
valahogy kibomlott, mutatkozott:
egy dobbanásra
kétezertizenkettő,
vagyis tizenhárom,
a nő előtte szalad a virágmintás nyáron,
júliusban, már
két éve együtt kelnek-vannak,
és még csak nem is mondta neki
el, de talán sejtheti, a fagyos kezek
nem tudják elrejteni,
hogy nem jár a vámpérben vér,
hogy hulla test, amihez
éjjel ér,
és nappal a fehér mosoly alatt
hideg futkos, csontrepesz,
izom jégszeg.
A nő idővel kérdi:
ki vagy és én ki?
Lökődünk remélve
és üresen egymásnak érve,
árnyakként
lyukat ütve a fénybe.
Vagyunk vagy mégse?
Felelj, nézz rám
szívburkodból,
vagy utószor akkor,
s menj el!
És a vámpír nézi
s hátra hagyja
embernek,
elhallgatja az alvó vért,
nem szól, csak kimegy.
Köztük az örök és súlyos
megszakad,
de a nő nő marad,
a vámpír lesz szörnyűbb hideg.