Jól indult, mondhatni tökéletesen.

A testek körültekintően előkészítve, a lelkek kellően megfeszítve.

Mégsem volt a hangulat felszabadult.

Mintha érezhető lett volna a baj.

Talán a makacs vaksötét, meg a sűrű neszezés körös-körül.

Aztán az a dal a fákról, a bokrokról, a kövek alól, a földből.

Az a hamis, otromba dal.

Hogyha kutya lehetnék, akárkit megugatnék.

Mindenre rávizelnék, mindenkit megharapnék.

De ember vagyok, igen, trágya, úgy lemennék már kutyába.

Hát ez így nem jó, sőt nagyon rossz, mondta ekkor az űr.

Itt és most valaminek történnie kell, mondta akkor az űr.

Alá kell szállni, fölé kell emelkedni, mondta végül az űr.

Itt valamit elrontottam, suttogta az űr és körbenézett.

Kezemben a végítélet, átnyújtanám, de nincsen kinek.

Ó, itt mindenki fel akart támadni!

Ó, itt mindenki örökké akart élni!

Ó, ócska zombik és vámpírok, ó, a lelketek halott és mégse rohadtok el.

A lelketek nem szabadul, a lelkek a testekből nem.

De hahahaha, hiszen itt nincs is lélek, itt sincs, ott sincs.

Seholse sincs.

Nem az a baj, hogy ti nem, hanem hogy én sem, én sem tudom, hol van a lélek, hol kéne lennie, hol lehetne, hol lehetnétek, hogyan menekülnétek, suttogta az űr.

Elmarad a tisztes feltámadás.

Persze lehet, hogy a föld rossz.

Az anyatalaj, amibe eltemetnek, amiből majd felkeletnek.

Ó, az apamentes, magányában is rossz anya!

Pedig a madarak a felhők között, az őzek, a szarvasok, a nyulak és a harsány autóreklám-plakátok meg a tökéletesen működő közintézmények is itt vannak valahol.

Igen? Valóban?

Hol vannak a madarak, az őzek, a szarvasok, a nyulak?

Hol vannak a harsány autóreklám-plakátok?

Hol vannak a tökéletesen működő közintézmények?

Hol van a boldog élet?

Hol van a kitisztított, megszabadított három félkörös ívjárat?

Hol van a kitisztított, egészséges harminckét fogas száj?

Hol van a kitisztított, megtisztult végtelen tisztaság?

Hol van az elágazó ösvények boldog élete?

Hol vagyunk?

Zombi vagy vámpír, az itt a kérdés, ha örökké akarunk élni. Csak ez a két lehetőség van, ha nem borzaszt, hogy emberhúst eszünk, hogy embervért iszunk. Miénk az örökélet-kód. Mindenek felettiséget, teljes kívülállást nyerünk. Nem kell félnünk többé a haláltól, hiszen mi vagyunk a halál. Miénk a minden, a semmi. A hatalom az emberi világ felett.

Akit szeretünk, azt magunkhoz hasonlatossá tesszük.

Akit nem szeretünk, azt táplálékként hasznosítjuk.

Hahaha.

Hehehe.

Hihihi.

Csakhogy a bohócok is meghalnak egyszer.

Valamikor a vége felé, talán a teljes megőrülés előtt meredten nézzük a köveket, a füvet.

Sátrat verünk a zöld pad és az öreg diófa közé.

Hallgatózunk, szétválasztjuk a hangokat.

A munkások kiabálnak, a kutyák ugatnak, a gyerekek sírnak.

A zongorista a tenyerébe köp és játszani kezd.

Mi is átöltözünk, mintha farsang lenne.

Az állatok embernek, az emberek egymásnak öltöznek.

A zongorista meghal.

Várunk egy kicsit, de, szerencsére, mára ennyi volt, nincs, aki jöjjön. Lépünk egyet, lépünk kettőt, végre, három, négy, öt… stb.

Hideg van odakint, sőt odaát még hidegebb.

Akarunk-e még valamit, nézünk vissza, vajon kellene-e akarnunk?