TM. (megilletődötten köszönti vendégét):

Az égő napfény csak szememre hoz
Forgó káprázatot;
Te, oh csodák csodája, lelkem is
Bűkörben forgatod!
A képzelet fenjáró solyma is csak,
Csak lopva néz fényébe bájaidnak!

Nézlek, nézlek... s azon gondolkodom:
Vagy-e te csakugyan?
S előttem nem egy bűvös jelenet
Légből szőtt képe van?
Ah, én nem mernélek illetni... hátha
Szétfoszlanál, mint éjek látománya!

S ha létezel: e látható világ                                              
Elmúlik és helyet
Megtestesűlt álomképeknek ád...
Ah, mégis jelenet,
Ábrándkép vagy te, csak szemünkkel játszván,
Miként a délibáb, — mint a szivárvány.

P. (nyájasan fogadja)

TM: (borral kínálja a vendéget):

A pohárhoz én is értek egy kicsint,
Vigadozván szent Dávid zsoltárakint;
Ha dallhatok, szerethetek s ihatom:
Nem veszett el sem éjem, sem nappalom.

Homlokomra barna felleg gyakran ül,
— S Isten látja, mennyi kín e szív körül; —
Bor tüzétül a fojtó bú-lég kigyúl,
S a borúlat villámozva elvonúl.

Ajakimnál a pohár ha kiürűl,
— S piros lelke a pokolra lemerűl:
Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad,
Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad.

P. ( elfogadja, de közben körbenéz, hogy nincs-e más ital):

A pezsgő az egyetlen bor, amit egy nő meg tud inni anélkül, hogy azt érezné magáról, csúnyának tűnik.

TM: (nem veszi a lapot, újra bort tölt, különböző témákba csap) :

Elmondhatnám éltemet, sok
Nehéz ostromával;
Ki pártolt el? kit temettem?
Miken mentem által?
Elmondhatnám e kebelnek
Fás nyugalmát, csendét:
Mit a vész, mint fagyott csermelyt
Föl nem zavar, nem sért
Elmondhatnám... s ösmérnétek
Sorsom, veszteségem;
De nem ám a fájdalmakat,
Nem a kínt, mely meg-megragadt...
Míg idáig értem!

TM (újra tölt):

Rózsaszőlő, bakator.
Piros a bor, ha kiforr,
Piros leány, galambom!
Töltsd tele a palackom!

Nincsen pénzem, nem is volt;
Bor árában kell-e csók?
Csókolj meg már, ha lehet,
Áldom az Istenedet!

TM: (újra tölt...az ital és Pompadour hatására szenvedélyesen):

A lány szeretőnek való!

Szerető...! e lángkép lelkemben
Ugy melegít, tündöklik, ég!
Minő bágyadt, élettelen szó,
Mi árva eszme: feleség!
Amaz forró, mint a zsarátnak,
Ez hideg, halvány, mint a hó;
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!

P: (egyetértőleg mosolyog): Szerelemmel múlik az idő...

TM. (egyre szenvedélyesebben):

Ha szívem most a régi lánggal égne:
Te életemnek lennél átka még:
Birásodért feldulnám a világot,
Vagy megölnélek, hogy másé se légy;
De láng nem vagyok, csendes tó vagyok,
Visszatükrözvén kedves alakod.

És múló percein az éjszakának,
Mint egy szép álom, úgy tetszel nekem,
Mint egy fehér vitorla, melyet a szél
Meg-meglebbent a messze tengeren;
Álom, vitorla gyorsan elrepül...
A fájó sziv marad csak egyedül!

P. (kijózanítólag):...idővel múlik a  szerelem...

TM (némileg ki is józanodik):

Szép vagy, nagyon szép, csak az a bajod,
Hogy ezt tenmagad legjobban tudod;
Nem vagy szerény iboly, mely ékivel,
Zöld fű közé virúlni búvik el;
Hanem napraforgó vagy, édesem,
Mely kacéran ácsorg az útfélen;
Boldog, boldogtalan szemedbe néz,
Mégis imádót kapnod oly nehéz,
S mert magad minden áron kelleted:
Épp azért nem vagy becses, keresett.

P. (unja a férfit):Valahol egy nemes?

TM (sértett dühvel): EGY VALÓSÁGOS MAGYAR GRÓF?

Bécsben szülték a világra,
Párizsban növelkedett;
Londonbul nősült, a guta
Nápolyban ütötte meg.

S hazájának semmi sem jut?
Ah, dehogy nem! - majd haza-
Hozzák méltóságos bélit,
Melyet e föld hizlala.

P. (csillapítja):

Senki sem tökéletes, ám egyedül rossz, ezért olyannak kell elfogadni mindenkit, amilyen, és úgy kell tenni, mintha észre sem vennénk a hibáit.

TM (dühösen):

Ez a világ egy nagy beteg-ház,
Hol annyi ember képzeleg,
Hőst, dúst s irót csinál az agyláz,
Vannak itt grófok, hercegek;
Rögeszméjénél fogd az embert,
Mint ártó műszert a nyelén,
S vezetheted, - ha addig nem ment,
Orránál fogva könnyedén.

P. (cinikusan):

Akit szeretünk, felruházzuk azzal a hatalommal, hogy szenvedéseket okozzon nekünk.

TM (ráébredve vendége származására, dühödt iróniával):

FRANCIA!!!!

Mégis derék nép az a francia!
Ha egy nemzet vérezve elbukott:
Rokonszenvből felölti köntösét, -
Halálhörgésből csinál - divatot!

Egészséggel, te vízeszű barát!
Jöhet még idő, - nincs is messze tán, -
Midőn más nemzet a te köntösöd
Ily rokonszenvből hordja majd magán.

P: (elege lesz az egészből, sértetten távozik): Az ember akkor szeret valamit, ha elfogadja benne azt, amit nem szeret. Szeress mindent és mindenkit olyannak, amilyen.

TM (utánakiált):

Bár ki s mi légy: csinálj tolongást,
Dobszó mellett áruld magad!
És drágán fogsz elkelni, meglásd...
Mert vak s bolond mindig akad.

Csalfa leány Isten veled!
Megvetetted szerelmemet;
Sárga levél esik le a fárúl,
Az én orcám sárgúl, sárgúl.

Akárhol lesz bujdosásom,
Mindenütt csak képed látom;
Édes mosolygású csalfa képed
Mint az árnyék úgy kisérget.

Majd ha én a sírba szállok:
Szakassz arról egy virágot,
S ha kebledhez szúrod, - gondolj reám
Édes leány, csalfa leány!

Messziről Pompadour éneke: „ O Josef, O Josef, na gyere, ne félj...”

TM. (keserűen újratölt):

A TÁVOZÓ UTÁN.

Oh bájos égi hölgy, kinek mosolya fény!
Kihajt a száraz ág ajkad lehelletén,
S fénnyé válik a köd, melybe szemed tekint...
Ah bájos égi hölgy, hová tünsz el megint?

Feléd tártuk karunk, szivünk fenn dobogott,
Midőn közel láttuk tündöklő homlokod!
Midőn közel hittük, miről rég álmodánk,
De a kép szétfoszolt, - köd s éj borult reánk!

Jösz s eltűnsz hirtelen! Vétettünk ellened?
Mert a boldogságot nekünk nem engeded,
Hogy — bár fogjuk kezed — az oltárhoz vigyünk,
Megkötni ott veled örök, szoros frigyünk!

A szellőben, melynek jó illat jár nyomán,
Egünknek bíborán, földünknek bársonyán,
Sik téreken, miket dússá tesz a kalász
S fölséges bérceken — örömet nem találsz!

Mulatni nem kivánsz a sirhalmok felett,
Hová sok hű szivet szerelmed fektetett;
A holtak emléke s élők fájdalmai
Nem birnak-e hozzánk enyhitni, hajtani?

Hol vagy, tündér leány? tán itt rejlesz közel,
Szabad bércek között, miket felhő ölel;
Vagy át a tengeren nagy-messze elmenél,
Midőn itt a fákról lesárgult a levél?

Boldog nép s táj, ahol felverted sátorod!
A lét könnyű s szabad, a szív hő s bátor ott,
Harsogják nevedet folyam, völgy és orom,
S örök tűz ég hiven őrzött oltárodon!

Oh, mi vágyunk is utánad tévelyeg...
— Mint nyugvó nap felé mennek a fellegek,
Megkóstolnánk érted kínt, bujdosást, halált...
A sors, birásoddal, hajh mégis meg nem áld!

Büvös tündér-leány, fordulj ismét felénk!
Ha még egyszer téged keblünkhöz ölelénk,
Ha még egyszer minket hév ajkad csókola:
Oh, el nem bocsátunk többé soha... soha!