A palackpostás mindig kétszer csenget.

Először az öbölben, a partra érve, hogy mindenkivel tudassa, sikerrel járt — üzenetet, üzeneteket talált s hozott.

Másodszor a konzulnál csenget a palackpostás, hogy leadja a talált s hozott üzenetet, üzeneteket. A konzul soron kívül fogadja, mondhatni, a palackpostásnak szabad a bejárása.

De nemcsak ezért irigylik, hanem az izgalmas, bár veszélyes, vagyis igazi férfinak való munkájáért, és hogy nemes cél érdekében dolgozik. A palackpostás a társadalom megbecsült tagja.

Hát még ha ismernék a titkát! Mert, bizony, a palackpostásnak van egy igazi titka.

Ez a titok a legfontosabb titok a világon. Ha ez a titok nem lenne, a palackpostásnak más munka után kellene néznie.

Ha a palackpostás más munkát végezne, tehát nem lenne palackpostás, akkor nem lenne szükség a konzulra sem, hiszen nem kellene soron kívül átvennie a palackokat, elolvasnia és a megfelelő helyre továbbítania a tartalmukat.

Ha nem lenne konzul, nem lennének kikötők sem, ha pedig nem lennének kikötők, akkor nem lennének a városok sem, és az nagyon rossz lenne.

A palackpostás titka az, hogy amikor nem a tengeren van és nem a konzulnál, akkor a dolgozószobájába vonul, patinás tölgyfa íróasztalához ül és különböző típusú üzeneteket készít. Mivel egyedül él, idejét nyugodtan töltheti írással, rajzolással, festéssel, vágással és ragasztással, illetve bármi mással, ami eszébe jut, amit jónak gondol. Az elkészült üzeneteket gondosan palackozza, majd körültekintően az utazótáskájába pakolja. Napfelkeltekor óvatosan a hajóra viszi a palackokkal teli utazótáskát, és amikor annyi utat megtett már a tengeren, hogy szárazföldet egyetlen irányban sem látni, kinyitja a táskát és megfelelő időközönként a vízbe dobálja a palackokat.

Amint az utolsó palackot is a vízbe dobta, a palackpostás a Homokkő-zátonyhoz vezeti hajóját. Itt lehorgonyoz, hozzávág a zátonyhoz egy homokórát, és megvárja, míg a kiömlő homok összekeveredik a sós tengervízzel. Ekkor levetkőzik és beleugrik az idősárba. Felszabadultan és boldogan áztatja magát, nézi a tengert, néha el-elbóbiskol, amikor pedig a nap elindul lefelé, a hold pedig felfelé, visszamászik a hajóra.

Útban hazafelé kihalászik néhány üzenetet tartalmazó palackot a tengerből, lelkiismeretesen vizsgálgatja őket, találgatja, vajon mi lehet bennük.

Egy levél az egy levél, esetleg több levél. Lánclevél, amit nem szakítok meg, mert nagy szerencsétlenség ér, mint azokat, akiket név és ország meg város, sőt évszám szerint említek a levélben. Személyes hangú a levél vagy távolságtartó, esetleg hivatalos. Örömhírről számolok be, netán szomorúan tudatom, mert kötelességem elmondani. Elmondani mindenkinek. Feladom. Nem kapom meg. Megkapom. Körülölel a világ, úgy szeret engem és körülölelem a világot, úgy szeretem. Ez az üzenet, aminek valahogyan el kell jutnia, valahogyan eljut. Ez a valahogyan már maga üzenet. Pontosabban: ő maga az üzenet. Ez a gesztus, ez a tett. A szándék, az akarat. A gondolat, az ötlet. A vágy. A hiány, a tanácstalanság. Egy soha nem múló tompa fájdalom. A felsírás előtti félsötét pillanat rémülete, ami elkísér azóta is. Ha azt mondom, én írok levelet magamnak, nem mondok sokat. A személyes találkozást úgysem pótolhatja semmi.