Tertia die

Nagypénteken, 1958. április 3-án este Pilinszky János bekapcsolta a rádiót. Bartók III. zongoraversenye szólalt meg, a felvétel sercegett. A költő leült asztalához, előkészített papírra ráírta, Harmadnapon. Aztán hátradőlve bambult a semmibe.
A lassan döcögő szerelvény hirtelen fékez és hosszú fémcsikorgást követően megáll. Nem haladhat tovább a vonat, a pályát felrobbantották. Meggyötört arcú parasztok és vasutasok bombatölcséreket lapátolnak vissza, az összegörbült vasak közül próbálják kiemelni a még újrahasznosítható darabokat. Lassan száll fel a pára ezen a március végi reggelen. Közvetlen közelben szétlőtt, lebombázott vasútállomás épülete füstöl, mellette földből kifordult, hatalmas bükkfa. A teherkocsikból átalakított vagonokban sebtében eszkábált priccseken borostás arcú, éhező magyar katonák ülnek. A honvédek összetekert sátorlapjaikat ölelik magukhoz félálomban. Gyalogsági puskáik a padlón. Szemernyős bőr tábori sapkáját mindenki mélyen a szemébe húzza. A fűtetlen, áporodott és állott dohányszagú vagonba belép az osztag parancsnoka.
- Katonák! A németek azt a parancsot adták, amíg kicserélik a síneket, maradjunk a helyünkön!
Tovább trappol a következő kocsiba, bakancsának döngő lépte visszhangzik a deszkákon. Senki se tudja, mit keresnek Németországban. A nyilas hadvezetés miért adta át őket és főleg, harc nélkül, miért haladnak immár hetek óta észak felé? Budapest hosszú és véres küzdelem után elesett, Berlint a szovjeteket folyamatosan lövik. A Sztálin orgonák hangjától összeszorul a katonák üres gyomra. Elnyűtt kabátjukat hátukra terítik a kettesével-hármasával ülő honvédek, csak egy alak burkolózik bele, miközben rázza a hideg. Egy tiszthelyettes figyeli őt jó ideje, odalép hozzá. A húszas éveinek közepén járó fiatalember olívazöld színű zubbonyának lehajtott gallérján őrmesteri fokozat, karján karpaszomány. Leül mellé, kezét a még fiatalabb baka vállára teszi.
- Veled meg mi történt? Megsebesültél? Hogy hívnak honvéd?
- A nevem Ódor János és azt hiszem, poshadt vizet ittam. Tegnapelőtt egy pocsolyából merítettem meg kulacsom, míg állt a vonat, azóta többször hánytam őrmester úr és érzem, magas a lázam. Nagyon remélem nem vérhas, láttam már ilyet, kórházban dolgoztam évekig. Belepusztulhatok, ha nem kapok rá szérumot.
Az őrmester előre dőlve figyel, enyhén hullámos, régen nyírt barna haját oldalra fésüli. Szája szépvonalú, füle rendkívül kicsi. Álla markáns, orra finom metszésű. Sápadt arca beesett, hangja visszafogott.
- Remélem tévedsz! Van kedved beszélgetni? Egy hete nem szóltam senkihez. Az én nevem Pilinszky, tegeződjünk. Hívhatsz, ahogyan a családban, Jancsinak. Hány éves vagy druszám? Mióta katonáskodsz? Vegyél egyet, hátha megnyugtat.
Bal mellényzsebéből elővesz egy pakli dohányt, megkínálja társát. Hamarosan már ketten fújják a füstöt. A honvéd remegő kézzel válaszol.
- Huszonegy múltam. Tavaly októberben soroztak be, addig a budai Szent Ferenc kórházban szolgáltam. Dunántúlról származom, 14 évesen tüdőbetegen kerültem a fővárosba, és a ferences atyák jóságának köszönhetően gyógyultam meg. Ahol éltem előtte, nagy falu, régi mezőváros. Ott jártam ki hat elemit. Van egy szép ferences templom és kolostor, páter Szabó Szeráfin vezeti. - Eszébe jut a pap kerek szemüvege, szelíd tekintete. Beszéde megakad egy pillanatra.
- Annyira szerettem barna csuhájukat, sokat ministráltam nekik. Erősen vallásos a családom, édesanyám mosott rájuk, és amikor megbetegedtem, a házfőnök megígérte, hogy bejuttat a rend székesfővárosi kórházába. Majd fél évig gyengélkedtem, próbáltam magam hasznossá tenni. Aztán megkérdezték, maradnék-e szolgálónak. Négy testvérem van, két bátyám és két húgom, szegényen éltünk. A férfiak mind a Fried-Bőrgyárban dolgoztak, csak hogy oda nem könnyű bejutni. Végül megengedte apám, hogy maradhassak. Dr. Fodor Jenő sebészfőorvos mellett sokat tanultam. Moser Elek igazgató úr tartott, ameddig lehetett, de ’44 őszén csak behívtak, mielőtt bekerítették Budát az oroszok és azóta csak visznek. Te fővárosi lennél? Mi a szakmád, talán bankban dolgozol?
Kintről csípős füstszag szivárog be, csákány és lapát hangjai, német szavakkal keveredve szűrődik át a nyílásokon.
- Én a piaristákhoz jártam, ott érettségiztem ’39-ben. Apám katona volt, kemény ember, de nők neveltek fel. Anyám, nővérem, nagynénéim. Aztán tanultam a Bölcsészkaron - segédszerkesztőként dolgoztam egy lapnál, mikor behívtak. Igazából csak az irodalom érdekel, a költészet. Megjelent néhány versem. A fizikumom gyenge, ennek ellenére befogtak katonának. És nem értem, mi folyik itt körülöttünk. Ez a háború, sok értelmetlen halál. Itt vagyunk ezen a senkiföldjén… Totális skandallum.
Elhallgatnak.
- Elmondanád egy versedet?
- Nem szívesen, nincs most ideje ennek. — Csendben ülnek tovább. — Talán egyet mégis, ha szeretnéd. Az a címe, Halak a hálóban, három éve írtam.
Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.
Vergődésünk testvérünket
sebzi, fojtja meg.
Egymást túlkiáltó szónkra
visszhang sem felel;
öldökölnünk és csatáznunk
nincs miért, de kell.
Bűnhődünk, de bűnhődésünk
mégse büntetés,
nem válthat ki poklainkból
semmi szenvedés.
Roppant hálóban hányódunk
s éjfélkor talán
étek leszünk egy hatalmas
halász asztalán.

Pilinszky gesztusai szögletesek és szélesek, mint egy karmester, jobb kézfejével vízszinteseket és függőlegeseket rajzol, vékony karja hűen követi. Kezében izzó talpas cigarettáját hol mutató és középső ujja közé fogja, hol mutató és hüvelyujja közé csippenti, kifele mutatva az égő zsarátnokot. Időnként beleszippant, szinte harapja és végtelennek tűnő ideig tartja tüdejében. Majd mikor nekikezd mondandójának, egyszerre böffenti ki a füstöt. Teljesen váratlanul raccsol, az r-reket franciásan pörgeti néha, az s-eket pöszén ejti alkalmasint. A szeme hol elkomorul, hol kémlel. Olyankor száját felhúzza. Szavalat közben, kántálva sokszor felhúzza a mondat végét.
- Érted? - A második szótag magasan marad.
- Azt hiszem, igen. Hiszel a túlvilágban Jancsi?
- Hiszek, de ez nem volt mindig így. Nehéz utam volt, kerestem sokáig a jóistent - a szóközepi s-set, hosszan megnyomta - Egy domonkos-rendi pap mondta nekem, nagyon szerethet az Isten engem, ha hagyott ennyit szenvedni. Nézd, amikor behívtak, magammal hoztam több regényt is, de kidobáltam mind. Ebben az őrületben nem érvényesek a kitalált, szépen megírt történetek. — Beletúr 42-es hátizsákjába. - Egyetlen könyvem maradt, az Evangélium. Ez az egy hiteles.
A honvédet elkezdi rázni a köhögés, gyomorsav marja légcsövét, csak lassan csitul el. Az őrmester tekintete a távolba mered.
- Azt sem tudom, hányadika van, talán március vége lehet. Most, hogy emlegetted, annyira megkívántam a halat, hiszen böjt van!
- Ne gondolj az ételre, könnyebb úgy. Egyébként március 27-e van, három nap és itt a Húsvét. Emlékszel a régi Húsvétokra?
- Hogyne, a régi falusi locsolkodások, szép lányok, friss sonka, főtt tojás, Úristen!
- Igen, de én a megváltásra gondoltam, Krisztus meghalt a kereszten és harmadnapra feltámadt. Meghalt értünk, bűnösökért.
Ódornak eszébe jut egy hat évvel azelőtti húsvéti élménye. 1939 tavaszán már mindenesként dolgozott a kórházban. Az ünnep előtt behoztak egy korabeli fiút, Bartók Petit, aki leesett a fáról és elvesztette eszméletét. Pár napot bent tartották megfigyelésre, őt jelölték ki segítőjének. Hamar barátságot kötöttek. Péter elhívta a közeli házukba egy hétvégén, Pasarétre, a Csalán útra. Az épület háromszintes szecessziós villa, úgy bérelték Bartókék. A kórháztól jó húsz perces sétával ért oda, keresztül a Hűvösvölgyi úton, ünneplős ruhájába bele sem izzadt. Az épületet tömör kőalapokon álló fonott drótkerítés vette körbe. Péter apja egy rendkívül vékony, fitos orrú, hófehér hajú férfi volt, aki otthon is öltönyt viselt. Szögletes szemeit tágra nyitotta. Mint kiderült, zeneszerző. Emeleti dolgozószobájában ült székén, lábait szorosan keresztbe téve, mikor fia bemutatta őt.
- Honnan származol?
- Simontornyáról, Tolna vármegyéből méltóságos uram.
Elmerengett a férfi.
- Én már jártam arra felé. Azt a népdalt ismered, hogy Kormos Pistát Simontornyán megfogták?
- Nem hallottam még. — A fiú lesütötte szemét.
- Jó harminc éve gyűjtöttem a dalt és a szöveget Felsőiregen. - Odalépett asztalához, ajkához illesztett egy furulyát és lejátszotta az egyszerű dallamot. — Ugye, milyen gyönyörű, szinte lebeg!
A kalotaszegi faragott asztalon kottahalom volt, felső lapjára ráírták, Violin concerto.
- Látod, ebben is sok népi dallam szerepel, csupa vonós. Néhány hónapja mutatták be Hollandiában. Szereted a hegedűt? Ha teheted, hallgasd majd meg egyszer felnőttként, persze csak amennyiben ezek a hitvány gazemberek hagyják, hogy a magadfajta szegény legények is hozzá juthassanak a zenéhez. Ahogy most alakul, az lesz a csoda, ha túléljük a következő éveket. Gonoszok irányítják Európát és a mieink követik őket, mint a birkák. - Becsörtetett Péter.
- Apuka, játszhatok Janival?
- Menjetek csak, fél óra múlva süteményt tálalunk a kávéhoz. A körtefát kerüljétek el!
A honvéd nagyot sóhajt, beletúr ritkuló hajába.
- Egyszer beszélgettem egy zeneszerzővel. Azt mondta, hitvány gazembereket szolgálunk! Mondd, mi végre ez az egész? — Fogai vacognak, szeméből csorog a könny. — Az osztag fele már elhullott. Meghalunk hamarosan. És ha túléljük, egyáltalán, Jancsikám, akkor mi lesz? Hogyan lesz tovább?
Az altiszt eltöpreng, rágyújt következő cigarettájára. Eltűnődve nézi a kietlen, romos tájat. A felélénkülő szél pernyét hoz feléjük.
- Akkor megpróbálunk együtt élni az önváddal és vezeklünk, amiért túléltük ezt a háborút.