Nem találkoztak apámnál

Apám elmondaná szépen, akkurátusan az egészet.
Részletesen, szigorúan, szinte kicsit dühösen.
Példákkal, évszámokkal, szakmai érvekkel
támasztva alá a véleményét, amely persze változhat
később, és ő ezt beismerni kész, node.
„Tehetséges nagyon”,
mondaná, „remek képalkotó,
atmoszférateremtése briliáns,
de hiányzik a kritikusabb szemlélet,
a harciasabb gondolat, nem vitás.
Sok a Jézus meg a dugás, kevés a forradalom.”
Szemüvegét közben orrnyergén lejjebb tolván,
a jeget a pupilláiból, rám egyenest,
mintha elárultam volna az eszmét,
vagy éppen tervezném elárulni azt.

Aztán eszembe jutna sok kedves óra,
amikor csodaszép hangján
verseket szavalt vagy felolvasott,
szenvedéllyel és értelemmel,
a sok életmentő jótanács,
a nagy könnyesre röhögések.

Szívem helyén megcsörrenne az óra,
rezzennék riadtan.
Fűbe lapulva hallgatnék, mint egy reménykedő tál,
amely ugyan törötten a földön hever
de a fényt (még így is) élesen visszaveri.
Szeretnénk egymást, ahogy fiúk és apák,
félelemmel, sokszor távolról,
de mélyen és nagyon.

Pilinszky, eh, igazából nyafogás az – szólna végezetül jó apám,
majd babrálni kezdene a videóval, hogy felesben vegyen fel filmeket,
felírni őket kíméletlen listákra,
papír-sírtömbökbe vésni,
apró, alapos kis betűkkel, bevégeztetett.
Aztán zenét hallgatna anyámmal, Bartókot, mi mást,
hisz ő volt számára az egyik, ha nem az etalon.
Darab ideig szépen elülnének a szobában,
aztán már csak várná, hogy a mindenki kimenjen,
hiszen sírni csak egyedül,
szemérmesen lehet.