Kocsis Csaba

1959-ben született Berettyóújfaluban. Erdésznek tanult, dolgozott tanítóként, volt népművelő, újságíró, kulturális menedzser. A nagyrábéi művelődési ház és könyvtár igazgatója, a Bihari Füzetek szerkesztője. 2005 óta állít ki fotográfiákat. Legutóbbi kötetei: Kádár vitéz útja (kisregény, Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2001), Vízummal a szülőföldre (publicisztikák, Szépírás Kiadó, Szolnok, 2004), Ezüstkert (színjáték, Magyar Napló, Budapest, 2005). 2006-ban Berek Barátja Emlékplakettel tüntették ki. 2006-ban a B. Tónus Kiadó gondozásában jelent meg 12x12 mondat a barátságról című kötete. 2006-tól a berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor vezetője. 2007-ben az I. Hajdú-Bihar Megyei Fotószemlén a Megyei Önkormányzat díját kapta. Berekfürdői énekes poézis címmel 2008-ban jelent meg CD-je szezői kiadásban. 2008-ban 1. helyezést ért el a Vizek éve országos fotópályázaton, a Kikapcsolódás és egészségmegőrzés gyógy-és wellnessfürdőinkben kategóriában. Legutóbbi regénye a Közép-európai mozaik, a Babaricum Könyvműhely gondozásában jelent meg 2008-ban. 2009-ben négy tárlata járja Magyarországot. A Kor-Kör-Képben kortárs írókat, költőket ismertet meg a nagyközönséggel.
Fotó: Vass Tibor
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Kocsis Csaba
Bartók plusz Pilinszky plusz Kocsis
„Reményeink a csillagok...”
„Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, szótlanul űl pohár bora előtt.” (Pilinszky) Én visszatértem, a középiskola (Eger) és a főiskola (Debrecen) elvégzése, majd a katonai szolgálat (Szentes) után a szülővárosomba. Nyolc és fél év nagy idő, főleg úgy, hogy sem előtte, sem utána nem ismertem Berettyóújfalut. Nekem, a gyökértelen lokálpatriótának — harmincévesen — volt egy nevezetes nap az életemben. Két holland fiatal tért be 1989 nyarán a Bihari Múzeumba, amely akkor még a katolikus templommal szemben állt, és kereste Konrád Györgyöt, az írót, akiről azt sem tudtam, hogy létezik. Még ki se hevertem a tudatlanságom okozta sokkot, mikor Annus néni házában bemutatták Adler József özvegyét, akitől megtudtam, hogy a népi írók neves újságának, a Kelet Népe első számait itt nyomtatták Berettyóújfaluban, a férje nyomdájában. Akkor döbbentem rá először, hogy milyen színes ez a világ, és mennyi érték hever Biharban, csak le kell ülni az öregekkel, hagyni, hogy apró kortyokban igyák meg az emlékezés borát, majd megosszák velünk emlékeiket. Most már én is azon kapom magam, hogy mindenről eszembe jut valami.
Kádár vitéz emlékét helynevek, kisebb mondák, történetek, szólások őrzik a bihari, sárréti hagyományban. Az ő sorsa tízéves korom óta kísért. Akkor határoztam el, hogy regényt írok róla. Bartók Béla 1907-ben gyűjtött Kádár vitézről egy dalt egy „idősebb asszonytól” Gyergyóújfaluban. A Kádár Istvánról szóló egyik változat Kodály Zoltánt is megihlette, aki egy 1912-ben gyűjtött dalhoz 1917-ben zongorakíséretet komponált, amelyet Székelyhidy Ferenc és Bartók Béla mutatott be. Bartók zenéjére a debreceni Panta Rhei rockegyüttes irányította a figyelmemet, akiknek volt is egy lemezre való Bartók-feldolgozása, amelynek a kiadására a zeneszerző családja nem adott engedélyt. Míg az Emerson, Lake and Palmer trió 1970-től minden további nélkül játszhatta az Allegro Barbarot, a magyar együttesnek még a lemezét is bezúzták. Kádár vitéznek pedig 2011 óta 5/4-es lovas szobra áll Berettyóújfalu főterén, amelynek alkotója Győrfi Lajos szobrászművész.
Pilinszkyt sokáig nem ismertem. Kiss Eszterrel készítettem egyszer interjút, neki volt a kedvenc költője. Az ő hatására vettem meg a válogatott verseit, és megakadt a szemem a 4. oldal első mondatán: „Szerkesztette, a szöveget gondozta és az utószót írta Jelenits István”. Az, aki 1932-ben született Berettyóújfaluban.
Konrád György és Jelenits István gyermekkora egy részét Berettyóújfaluban töltötte. Első elemibe én is abba az épületbe jártam, ahol a neves piarista szerzetes, ahol a tanító bácsi megtanította biciklizni, ami aztán nagyon fontos része lett az életének. Sokat kerékpározott utána is, és ha diákjaival kirándult Erdélybe, ilyenkor Újfalun is keresztülmentek. Soha nem mulasztotta el, hogy a megmutassa nekik azt a házat, ahol felcseperedett. Én is ebben az utcában nőttem fel. A Tisztviselőtelepen, pontosabban a Lenin körúton, vagy ahogy most nevezik, a Tavasz körúton, de úgy is mondhatnám, ahogy Balogh Gyula „beirodalmazta” (© Vass Tibor), a Múzsa utcán. Jelenits atya néhány évvel ezelőtt hazalátogatott a költészet napján, hogy Berettyóújfaluban és Nagyváradon is előadást tartson Pilinszky János költészetéről, mert ő az „aki oly közelről és oly mélyen ismeri ezt a végtelenül egyszerű és végtelenül bonyolult, ezt a szinte eszköztelen, szűkszavú, de a fájdalomnak, félelemnek, hitnek, szépségnek, szeretetnek és szeretetlenségnek hatalmas tereit bejáró költőt és költészetet.” (E. Romám Kata) Dedikáltattam az általa szerkesztett könyvet, amelybe azt írta: „Kocsis Csabának ajánlom ezt a könyvet és költőjét — szíves figyelmébe, atyafiságos bizalommal.
Ha az atya ismerte a költői lélek rezdüléseit, Konrád György a külsejét határozta meg precízen a Csodafigurák című könyvében. Felolvasását most is hallom, miközben ezeket a sorokat írom, és érzem, ahogy Nagyrábén is, mennyire tiszteli Pilinszkyt: „Fázós, vékony alak feketében, ezüstfej, ezüsthang, felsikló kacaj, egy kisfiú örvendező szeretete, amely elrévedő oldalpillantással át tud váltani valami másba, a mindennapos agónia szigorába, tud átkarolni és a nyakadba borulni, tudja megfogni az alsókarodat, amikor valami fontosat és mulatságosat mond, tud elérzékenyülni attól, amit mond, és tud csibészesen megátalkodva vitatkozni, hozzátartozik magányához a társaság...” A legnagyobb tisztelettel ír róla a Kakasok bánatában is. Mikor a Magyar Helikon Könyvkiadóban dolgozott: „A másodikon ott lakott Pilinszky János költő, a félkör alakú lépcsőházban meg lehetett állni vele, ott lakott a nagynénjeivel, akiknek őrizete alá került a háborús tábori barakkok után. Lemenni akkor a belváros szívébe ígéretes volt, még nem állt az Erzsébet híd, de a felrobbantott régi híd csonkja éreztette, hogy itt a centrum, hogy ez a romos hídfő önmagáért való, és nem átjárásra szolgál. Pilinszky csak átment a Vigiliába, a katolikus irodalmi folyóirat szerkesztőségébe, amelyre kettős — állami és egyházi — cenzúra nehezedett. Ezzel kapcsolatban nem volt semmilyen illúziója, de neki kellett ez a közeg, ezek a véletlen találkozások, amelyekre itt a város közepén, a kávézókban számítani lehetett.”
Csodafigurák ők, és lám nem is olyan nehéz találni közös dolgokat, olyanokat, amely mindenkinek érték. Hallgatom a http://www.panta-rhei.hu/ oldalon a Panta Rhei együttes Bartók- feldolgozásait, közben Pilinszkyt olvasom: „Kihűlt világ ez, senki földje! / S mint tetejébe hajitott / ócskavasak, holtan merednek /reményeink, a csillagok.”
Kocsis Csaba képének aláírása: Jelenits István, a hajdú-bihari kisváros díszpolgára, Berettyóújfaluban született 1932-ben. Itt lakott nyolcesztendős koráig, utána néhány évig Nagyváradon élt. 2017 április 8-án Pilinszky Jánosról tartott előadást a Nadányi Zoltánról elnevezett újfalui művelődési házban. A felvételt is ekkor készítettem.